Három írás, melyek a Galaktika sci-fi magazinban jelentek meg.

Nem tudom, hogy a hangoskönyv (a forrás ismételten az önkéntes felolvasók weblapja volt) összeállításánál szándékosan választották-e ezt a sorrendet – szerintem igen –, mindenesetre a novellák egészen jól kivehető keretes rendszert alkotnak.

/A kép forrása: felolvaso.wordpress.com/ 

Burokban

A „napbomba” és a „Bosszú” fő mondanivalója a gyarlóság és az oldhatatlan elégtétel-vágy, még a „Csak egy fotó” központi eleme az időparadoxon kérdése. Véleményen szerint ez utóbbi adja a hangoskönyv savát-borsát, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy a másik két írás rossz lenne.

24 óra

A „Csak egy fotó” remekül alkalmazza a novellaírás alapszabályait: gyors világépítés, egyből a közepébe, a nehéz helyzetbe hozott szereplő, stb. A sztoriban adott egy profi fotós, aki egy különleges fényképezőgéphez jut – konkrétan ellopja egy baleset során. A masina érdekessége, hogy az általa készített képeken a 24 órával későbbi események láthatóak. Ez maga a főnyeremény, hősünknek egy ideig nincs is semmi gondja – elejtett, sokat sejtető félmondatokból kiderül, hamarosan lesz. Az idill aztán egészen addig tart, amíg az egyik képen meg nem pillantja saját magát kiterítve. Itt kezdődik az időparadoxon kínosan nehéz dilemmája. Vajon elkerülhető-e a jövő, s ha igen, akkor véglegesen vagy csak átmenetileg? Az érdekfeszítő pillanatokat döntés követi, a végeredményt most sem fogom leleplezni, annyit azonban elárulok, hogy ez a „megoldás” teljességgel rávilágít arra, hogy akkor sem lenne fenékig tejfel az élet, ha előre látnánk a jövőt. A szerző arra a következtetésre mutat, hogy bár az eljövendő ismeretének birtokában – még ilyen, viszonylagosan csekély előnyökkel bíró tárgy mellett is –  az anyagi haszonszerzést illetően megnőnek a lehetőségeink, ám a létünket ténylegesen befolyásoló pillanatok manipulálása könnyen összeroppanthat minket. Elmerengős olvasmány, annyi fix.

Bosszúságok

Továbbra is az időutazás síkján kalandozunk, a „bosszú” című novella ellenben nem előre, hanem hátra ugrik. Az alapötlet elsőre megkapó, mert a kérdés mondhatni örökké aktuális: Mi engedhető meg retorzióként egy gyilkossal szemben? A szerző válasza szerint tüntessük el a problémát, a szóban forgó pácienst küldjük vissza 500 évvel az időben – egy pillanatra gondoljunk csak bele, mi mit kezdenénk magunkkal az 1500-as években? Ha meghallgatjuk a hangoskönyvet, akkor rájövünk, hogy miért kapta ezt a címet.

Az emberek azonban fellélegeztek, amikor a szomszéd rendszer felrobbanását látták. Ez volt a második hiba, amit Adam Helling elkövetett. Egyedül repült, noha nem volt jó asztrogátor.
A gyűlölet vak. Ha az ember gyűlöl, könnyen követ el hibákat. Ez a második hiba pedig döntő volt.

Nem szólt nagyot

A sci-fi vizein evező „napbomba” kisregény szakít az időutazás témájával, helyette egy gigantikus űrkonfliktus lehangoló képét vizualizálja a kedves olvasó elméjébe. Akár ezen mű is viselhetné a bosszú címet, de ehelyett ezt a sokkalta figyelemfelkeltőbb elnevezést kapta meg. Bevallom, ez az írás nem tett rám nagy hatást, a fő vonalvezetést némileg kisstílűnek, erőtlennek, azt hiszem túlságosan negatívnak érzem. A cselekményszál ugyan lagymatagnak egyáltalán nem nevezhető – szintúgy szimpatikus a szerző végső következtetése – mégis, szerintem minimálisan sem képes mozgásba hozni az agytekervényeket. Azt hiszem, a napbombát sokkal hamarabb belepi a feledés homálya, mint a hangoskönyv másik két szereplőjét.