A „Vissza a pokolba” egyfajta gazdaságos Rejtő Jenő műnek mutatkozik, mert folyton-folyvást olyan érzéseket gerjeszt, hogy bizonyos részeit már láttuk.

/A kép forrása: moly.hu/  

A beugratás 

Ismét adott három jómadár a kocsmák világából, akik már korábban kapcsolatba kerültek a légióval. Ez eddig papírforma Rejtő Jenő szinten, és hamar megtaláljuk a másik klasszikus elemet is, a „szárnya szegett madarat”. A viharos kezdés után (kocsmai verekedés) megint egy régi ötlet újracsomagolva: tekintélyes összegért cserébe kellene megszöktetni egy palit a francia idegenlégió szerető kezei közül. A helyszín tehát ismét Afrika lesz, a légió hazája. A négyfős felmentősereg beveti magát a dolgok sűrűjébe. 

Marseille-ben nem is ritka csíny, hogy valakit, aki kellemetlen bizonyos embereknek, egy jó ötlettel „beugratnak” a légióba.

A regény elejétől feltűnő a különböző karakterek részletekbe menő jellemábrázolása, a szereplők élettapasztalata, a belőlük áradó mérhetetlen higgadtság. Rézfejű, Bobby és Füttyös olyan életbölcsességgel van felvértezve, amely azt vetíti előre, hogy ezeket a fickókat nem lesz könnyű fülön csípni, mert minden helyzetből kivágják magukat – ez az izgalmas akciók záloga.

Afrika! Erre a szóra az irtózatnak egy hányingerrel párosult görcse
szorított meg belülről mind a hármunkat. A pokol!

Fordulat

A „Vissza a pokolba” legmegkapóbb fegyvere, hogy miközben a három lókötő mindig a helyzet magaslatán áll, aközben mégis egyre nagyobb bajba sodorják magukat. Az első komolyabb móka előtt azonban egy végtelenül bárgyú pillanat teszi át gondolkozó üzemmódba az olvasót; az egyik szereplő úgymond nemet vált. Nyilván nem a szó mai értelmében, hanem csak eleddig rosszul mérték fel – amolyan Superman szerű álcázás. A döbbenet totális, nálam ekkor a regény egy pillanat alatt alapjaiban rengett meg. Így utólag elmondható, hogy már csak a szokásos Rejtői humor miatt is érdemes volt továbbmenni.

Részemről a stockholmi opera balettmestere vagyok. Ez itt
barátom, Rézfejű, egy jó nevű kanadai ügyvéd, nem egészen
normális. Ez a másik itt Füttyös, hegedűtanár. Az a sovány, sápadt
fiú pedig egy mormon hittérítő, aki meg akarja keresztelni a
tuaregeket a quecker vallásra, és aztán Amerika költségén
átszállítja mindet a Nagy Sós Tó vidékére.

A nagy mentőakció tényleges kezdetére két főre csökken a létszám, ami szerintem jót tesz a történetnek. A „hadi területen elkövetett kémkedés ismertetőinek” kimerítése megadja az alaphangot, noha a megszerzett uniformis mintha egy kissé túlságosan is leegyszerűsítené a kalandokat. Az erődben eltöltött percek kemény sorai rávilágítanak arra, hogy miért Afrika a „pokol kontinense”.

Ezekbe az üregekbe egy korsó vízzel és nyolcszáz gramm kenyérrel belökik a vétkes légionistát, általában többedmagával. Az üreg valóságos tanyája kígyóknak, férgeknek, és az emberi test melege még nagyobb mértékben csalja őket oda a dermesztő, öt-hat fok hideg éjszakákon. Sokszor egy hétig is tart a büntetés.

Menekülés

Hosszú az út az erődből a biztonságot nyújtó Marakeschbe. Visszafelé már nem segít a megtévesztés, elkezdődik egy valódi macska-egér játék. Kisebb hitelességi megingás, hogy a végletekig legyengült Bremond (az ő megmentésére indult el a három légiós) egy marék datolya, és egy megivott pohár kecsketej után oly könnyedén – mármint viszonylag – bírja a menetelést, hogy szinte meghozza a kedvet az Atlasz hegységen való átkelésre. A szökés mindenesetre újabb fordulatot hozott, a szökevények már-már emberfeletti teljesítménnyel vágják ki magukat a csávából. 

A végletekig laza Rézfejűn keresztül szembesülhetünk Rejtő remek humorérzékével, aki egy időre szó szerint az őrületbe kergette karakterét – később kiderül, hogy a látszat ezúttal is csal. Mindenképp szót érdemel, hogy a történet epilógusa mily találó lett, a nehézfiú ugyanis ismét nem hazudtolja meg magát – ezt a poént már életben hagyom.

Hullámzás

Erre a kisregényre megítélésem szerint jól illik a kifejezés, hogy egyszer fent, egyszer lent. A menekülés hol véresen komoly cselekmény, hol poénok sokaságával elütött kalandtúra. A légiósok esetenként mindenre elszánt csibészek – nem ritkán törnek a csontok –, hol érzelgős, mondhatni romantikus macsók.