Egy nem akármilyen útinapló Afrika szívébe. Az orosz sci-fi irodalom egyik valódi gyöngyszemével volt szerencsém megismerkedni.

 /A kép forrása: konyvespolc.com/

Vándor

Sajnos nem mindig következik be, hogy egy mű elolvasása után annak hatása alá kerülünk, s percekre kiszakadunk a szürke hétköznapokból – pedig végtére, is ez lenne az olvasás (egyik) célja! Jelentem, a „Csillag sziklaorma” sikerrel vette ezt a lépcsőt, egy kétségtelenül katartikus élménnyel gazdagítja olvasóját.

Adott egy magányos vándor, akit mondhatni kitaszított a társadalom – ennek okára nem kapunk kimerítő magyarázatot. Hű társával feltehetően élete végéig egyhangúan tengette volna napjait, ha nem találkozik egy haldokló tudóssal. A kaszás megjelenése előtt elhangzik egy (szinte) hihetetlen történet – ne lepődjünk meg, mégiscsak sci-firől van szó –, mely szerint a Szahara közepén marslakók élnek. Még mielőtt zöld emberkéket vizionálnánk; Nem, a sztori ettől sokkalta reálisabb síkon mozog! A tudós utolsó szavai természetesen felkeltik hősünk kíváncsiságát, aki vakmerően vág neki az ismeretlen felderítésének. 

Azt nem lehet kijelenteni, hogy a páratlan környezetábrázolás fog majd minket beszippantani, sőt azt is meg merném kockáztatni, hogy az alaptörténet sem lesz elég ütős sokaknak. Jó hír viszont, hogy ez a negatív kép igen hamar meg fog változni, a sivatagon átkelés már kellően magával ragadó lett. Felmerül a kérdés, miért is olyan jó írás ez, amikor irodalmi értékeit tekintve sem tűnik kimagaslónak? Azt gondolom, az írói fantázia közel határtalan szárnyalása olyan erőként mutatkozik meg, mely önmagában képes fel- és kiemelni a művet.

Indulás

Ne is húzzuk tovább az időt, térjünk a lényegre! Pár szóval így jellemezhető ez a fantasztikus regény; Képzeljük el a Majmok bolygója film útinaplóját, s ekképpen azonnal megkapjuk a bejegyzés aktuális alanyát. Igen, a „Csillag sziklaorma”
határozottan egyfajta izgalmas naplóként azonosítható, egy kalandor részletes beszámolása egy új világ felfedezéséről, annak minden viszontagságával és szépségével együtt. 

Tíz évvel ezelőtt, amikor Afrikába jöttem, úgy gondoltam, végleg szakítok a civilizált világgal. Módfelett különös események kényszerítettek arra, hogy tollat fogjak, és megírjam emlékeimet. Talán senki nem látta azt, amit én. De még többet éltem át lélekben. Örök érvényűnek hitt meggyőződéseim rendültek meg, vagy dőltek halomra.

A „marslakók” bemutatásánál a tudós kihagyott egy „apróságot”, az idegenek csöppet sem szeretik a betolakodókat. A vadász és szolgája így tehát kemény fogadtatásban részesül, rövid időn belül már másodjára csapja meg őket a halál szele. Tetszetős az az életszerűség, amely ekkortájt árad a sorokból; A mindenre elszánt kalandor megalázkodik, a földön csúszva kér kegyelmet, még a rabszolgalétet is örömmel vállalja. A nehéz helyzetbe hozott főszereplő, akit szemmel láthatóan csillapíthatatlan tudásszomj kínoz ez idő tájt nyeri el az olvasók szimpátiáját.

A szerző nem fejti fel teljes egészében a szálakat az idegenekkel kapcsolatosan, tehát némileg tornáztatnunk kell a fantáziánkat. Kellő számú útmutató révén nem lesz nehéz dolgunk, habár el kell mondjam, nem tudjuk majd tökéletesen megfejteni a rejtvényt – a remek befejezés fogja feledtetni a hiányosságokat. Nagy vonalakban vázolom, mire is számíthatunk. Egy olyan társadalmat képzeljünk el, mely a földrajzi elszigeteltsége okán – a Szahara mélyén vagyunk, egy heti járóföldre a civilizáció peremétől –, a legtöbb téren elmaradott, ám összességében egyáltalán nem mondhatóak primitívnek. Saját irodalommal, tudományokkal rendelkeznek, még ha ismereteik nem is hiánytalanok. Társadalmuk alapjait a rabszolgatartásra helyezték.

Főszereplőnk elbeszélései alapján lépésről-lépésre bontakozik ki előttünk a kolónia élete, kisebb-nagyobb titkai. Egy csodálatos, furcsamód „abszolút” valószerű időutazásként is felfogható a történet – nehéz felmérni, de nagyjából 200-400 évvel léphetünk a múltba. Mint később kiderül, az egész rendszer letűnőfélben van, a gépezeten erősen kiütnek a rozsdafoltok. Hősünk az utolsó porszem a szerkezetben.

A napló főszereplője természetesen tudásával kiemelkedik ebben a közegben, lassanként tanítóként illeszkedik be az idegenek közé. Nyilván ezt sokan nem nézik jó szemmel, de ekkor már kialakult egy olyan kötelék, mely ellen (még) nem tudnak mit tenni. Arról van szó, hogy a „Csillag sziklaorma” félidőben romantikus jegyeket emel be, a vadász és az idegenek királyának lánya között szó szerint egy világ húzódik, mégis van remény kapcsolatuk megszilárdulására.

Repedések 

A törékeny egyensúlyt egy trónviszály billenti ki, némi rásegítéssel előtör a rabszolgák szabadságösztöne is, mely aztán véres hadakozáshoz vezet. A bukás minden erőfeszítés ellenére elkerülhetetlennek tűnik, a katasztrófa váratlan méreteket ölt, a két szerelmes azonban az utolsó pillanatokig dacol az elemekkel – az események kimenetele legyen rejtély. 

A tökéletes befejezés

Számomra is meglepő, hogy a „Csillag sziklaorma” megengedheti magának azt a luxust, hogy egy elemi erejű zárással feledteti minden hiányosságát. Feledteti, hogy stílusát tekintve túlságosan is illeszkedik egy vadász naplójához, miképpen szemet hunyhatunk afelett is, hogy akad legalább két esemény, melyre semmilyen magyarázatot sem kapunk – sci-fi és nem fantasy réven elvárható lenne a tudományos megalapozottság.  A menekülés libikókája – a bukás és a szerencsés kimenet többszöri váltogatását értem ez alatt – a tetőpontjára emeli az izgalmakat, bár unalmasnak előtte sem volt nevezhető az írás, de igazán csak ekkor tudott kiemelkedni a középszerűségből. Szóval akció, kaland és dráma bőven adott, a humort viszont nagyítóval sem találjuk.