Ismét egy remek jövőbelátó sci-fi, azaz remélhetőleg mégsem.

/A kép forrása: scifi.darkroastedblend.com/ 

Borús kép

Első ízben eme novellával volt szerencsém megismerkedni B. Kósa Katalin írói munkásságával. A közel félórás mű meglepően mély háttértartalommal bír, szóval vágjunk is bele!

Képzeljük el a következőket: automatizált, mindent hálózatra tévő jövő, nagy fokú gépesítés. Menni fog? Szerintem igen, mert ezek a dolgok mostanság már senkinek sem hatnak átütő újdonságként. A szerző ezt a témát lovagolja meg, természetesen némi továbbgondolással.

A „A végső fázis” három generációt megjelenítve öleli fel a történelem egyik, ha nem a legdinamikusabban fejlődő korszakát. Pár gondolat erejéig kirajzolódik a 20. század vége, szintén nem túl bő lére eresztve jelenkorunk, majd előretekinthetünk a (talán nem is oly távoli) jövőbe – nyilvánvalóan utóbbi kapta a legtöbb figyelmet. Azt hiszem, most érdemes leszögeznem, hogy az írás minden kétséget kizáróan akkor lesz összhangban olvasójával, ha az hajlamos az elmerengésre, a mögöttes tartalom felfejtésére, mert a „A végső fázis” ezen a ponton a legerősebb. Először is adott az illúziógép, melyről az mondható el, hogy nagyon-nagyon távoli rokonságban állhat a manapság elterjedő VR-sisakokkal. Az eszköz képes ruhák, tárgyak, ízek és érzések tökéletes virtualizálására, a valóság elkendőzésére. A mű jelentős része eme téma boncolgatására alapoz, ennek előnyeire, hátrányaira egy olyan szereplő szemszögéből, aki a régi és új értékrendet kívánja összecsiszolni – több, de inkább kevesebb sikerrel.
A fenti témán kívül helyet kapott még az elidegenedés és az empátia is. Nos, ekkortájt fordul át végleg komorba a novella. Mindezek után jelenik meg a végső fázis, amit már nem részleteznék komolyabban.