Nagy Károly második felvonásában ismételten a francia légió életébe mutat betekintést, legalábbis egy őrjárat erejéig. 

 /A kép forrása: moly.hu/  

Rejtélyes 

Két rövidebb mű elolvasása után vicces lenne nagyívű kijelentéseket tenni, mindenesetre eddig határozottan szembetűnő, hogy a szerző milyen jól tudja elrejteni kisregénye fő csapásirányát. Kellemes, egyúttal izgalmas bizonytalanságról van itt szó, gyakorlatilag féltávig azt érezhetjük, hogy bármelyik pillanatban történhet valamilyen sorsfordító esemény, amivel gyökeresen új irányba állunk – jöhet egy fejtörő, egy életveszélyes akció, esetleg egy romantikus szál is a fősodrásba léphet.

– Goromba! – mondta Angyalka és játékosan évődve, meglegyintette Pierre-t, olyan játékosan és olyan évődve, hogy maga lepődött meg a legjobban, mikor ettől a semmiségtől Kockásnak meglazult két zápfoga.

Néhány jól bevált elem –  kocsmai atrocitás, légiósok – szokatlan körítéssel  nyakon öntve – tessék kapaszkodni, egy erőművész amazon! –, és már kezdődhet is a móka. A kiszámíthatatlanság olyan szintű, hogy még a főszereplőket is érinti, persze később aztán egyértelmű lesz a felállás. 

Megjegyzem, kapásból melléfogtam egy kicsit, mert az előző kisregény után nem a legjobb választás volt ez az írás. Történetesen ott is egy hasonló „beugratás” esete forog fenn, ilyenformán az egyik szereplővel kapcsolatos titok gyakorlatilag azonnal hatástalanításra került. Szóval ez a sorrend nem a legjobb ötlet volt.

Én Harry Liwingston vagyok. A Liwingston-féle hitbizományok jövendőbeli baronetje. Mit szólsz hozzá?  
Kockás Pierre vállat vont.
– Úrnak lenni sem szégyen. Nekem már volt dolgom errefelé egy-két úriemberrel és mondhatom neked, nem hoztak szégyent rám a barátságukkal.

A kissé hosszúra nyúlt felvezetés után végre megindul az akció, a sivatagi járőrözés során vérrel öntözik meg a Szahara homokját. Az első fejezetekben bemutatott Késdobáló és Kockás Pierre mellett Yxel őrmester kerül még előtérbe, hármójuk menekülése adja az írás sava-borsát.

Az emberfeletti erő, a humor és a minden pillanatban lesben álló pimaszság megjelenítése nem ér minket váratlanul, hiszen gyakorta visszatérő motívumok ezek. A menekülés a sivatagon át szerintem kellően szemléletesre sikeredett, habár az picit furcsa, hogy az addig előretekintő, megfontolt szereplők hirtelenjében kapkodásba kezdenek. Összességében, ha nem is végletekig kiélezett a sztori, de azért unalmasnak véletlenül sem nevezhető, a légiósok gyakorta a halállal dacolnak. Ami talán még enyhén zavaró, vagy épp nem a legszerencsésebb, az az, hogy az azonosulás egyik karakterrel sem történik meg – adott egy „gyilkos”, egy idegbeteg őrmester és egy favágó alkat –, ennél fogva csak külső szemlélőként tudunk elhelyezkedni. 

Azt akarta, hogy artista legyek!
Kockás zavarba jött egy pillanatra. Nagyot rántott a kék színű derékszíjon.
– Hát azért... hm... ezért talán mégse... ne vedd rossz néven, nem akarok beleszólni a legprivátabb ügyeidbe... végre is az ember azt öl meg, akit akar... de úgy gondolom, hogy ez talán mégsem elegendő ok ahhoz, hogy megöljünk valakit.

Röviden tekintsük át, hogy milyen alapanyagokból főzött Nagy Károly: A két elválaszthatatlan barát, menetelés az életért, illetőleg a becsület és a hűség mindenek felett. Korszakalkotónak biztosan nem nevezhető a sztori, mert ahhoz túlságosan sűrűn tör elő az „ezt a motívumot egyszer már láttam érzés”, pedig a regény első fele kifejezetten érdekes utakon jár. A második szekció viszont már hullámzó képet mutat, néha szinte kézzel tapintható a Szahara homokja – annyira élethű ábrázolással van dolgunk –, máskor meg hallatlanul egyszerűen folynak az események.

Hogy hogyan csinálta, az meglehetősen rejtély, de tény, hogy másfél óra múlva már megérkezett az ütött-kopott karavánszeráj mögé, ahol két társát előzően hagyta. Mindkét kezében hatalmas csomagok voltak, s a csomagokból ennivalók tömege került elő.

Nyomtalanul

Még egy esetről kell beszámolnom, amit nem tudok hova tenni. Az elszökött őrjárat olyannyira profi munkát végzett, hogy gyakorlatilag feltűnés nélkül kiírták magukat a történetből. A dolog olybá fest, mintha nekik lett volna a legtöbb sütnivalójuk.