Ismét egy alacsony költségvetésű könyv, mely azonban nem mellőzi a meglepetéseket.

/A kép forrása: moly.hu/  

Kész átverés

A hátlapon elterülő előzetes szerint még nem jelent meg ehhez hasonló írás a magyar piacon. A mű egy második világháborús orosz katona személyes élményein alapul, aki a lövészeknél kezdte pályafutását, majd egy harckocsizó ezredhez került, legalábbis papíron. Azért csak papíron, mert Pjotr Sztyepanovics Alihanov néven még nem született író – rövid keresés után nyert bizonyosságot a dolog –, ez Nemere István írói álneve. Őszintén bevallom, ebben a formában korrektül át lettem vágva, de sebaj, 399 forint ment már el rosszabb célra is – no és persze ez az előzmény még egyáltalán nem jelenti azt, hogy így már parkolópályára kell küldeni a cuccot. Sőt, most már „csakazértis” alapon az utolsó betűig kivégeztem az írást.

Szinte nincs az a fantázia, amivel el tudnánk képzelni a második világháborús orosz front embertelen körülményeit, megpróbáltatásait. Feltételezem, hogy ezen a szerző sem akart szépíteni, így a képzeletbeli történet kiskatonája egy teljesen átlagos, mondhatni hús-vér figura. Célkitűzése nem túl előremutató vagy magasztos, ellenben roppant nagyívű az adott helyzetben: szeretné túlélni a háborút! Korabeli beszámolók alapján ehhez két ellenséget is le kellett győzni, az egyik a német hadsereg, a másik a saját tiszti gárda volt. Az első fejezetek csupán ezt jelenítik meg – avagy az életösztön diadala a fronton –, s ez egy ideig a későbbiekben sem változik.

Hát nem is megyek el innen egy ideig! Lapulok. Amikor néhányan a mieink közül elfutnak mellettem, fennakadt szemmel fekszem, fél arcom a fagyos földön, nézem a semmibe. Biztosan azt hiszik, meghaltam.

Bullet time

A szép lassan kialakuló sztereotípiák sorát egy („szerencsés” kimenetelű) légitámadás bővíti, egy olyan jellegű esemény, mely reálisan nézve legfeljebb egyszer úszható meg – és már az az egy is olyan, mint egy csokornyi négylevelű lóhere. Ezután már egyszerű logika mentén megmagyarázható főszereplőnk 50 tonnás acélburokba vágyódása (mégiscsak jobb golyófogó, mint a bőr), a lövészezredből egy KV1-be vezetett az út. Eddig a pontig a könyv akár még tisztes iparosmunkának is nevezhető, nem akar többnek látszani, mint ami, de a maga síkjában hozza az elvárhatót. Sajnos ez az állapot nem tart soká.

A Tigrisek legalább olyan félelmetesek, mint a Vadászpárducok. Nehezebbek, mint a mieink, mégis gyorsabbak. A páncélzatuk is vastagabb, a lóerejük is több. Egy Tigrist levadászni minden páncéloskatona álma, mert hogy az a legnehezebb feladat, amit csak el tudtak maguknak képzelni.

Harctéri naplónak túlságosan elbeszélő, háborús regénynek viszont enyhén felszínes – ezek a gondolatok jártak még ekkor a fejemben. A  tartalmat kicsit nyersnek, szürkének éreztem, szerencsétlen bakáról ekkortájt nem lehetett eldönteni, hogy fel-, avagy lenézzünk rá. Mindenesetre az biztos, hogy hosszas moralizálást nem ér meg a dolog. Később aztán egy egészen érdekes büntetés („sátorozás”) egyértelműen elmozdítja a mérleg nyelvét, habár a jófiú szerepkörbe rakott ruszkinak van némi pikantériája magyar szemszögből. 

Azt hiszem, azért nem kaptam több repeszt, mert Ljapin, a Vörös éppen előttem állt. Újabb lövedékekért hajolt le, és amikor felegyenesedett, szinte szitává lyuggatták őt.

Az árkád módba kapcsolás lépésről-lépésre történik, a történelmi hűség sorozatosan megbotlik, talán a legfurcsább jelenség a 80 lőszeres IS-3 páncélos volt. Külön szemet szúr, hogy a szerző többször is elsüti a „lehajlásos” megmenekülést, hősünk kétszer is épp ideális helyen  van a tankban, amikor azt találat éri – rajta kívül senki másnak nem sikerül ez a manőver. Van még villámgyorsan gyógyuló égési seb, végeláthatatlan harc egy Párduccal, 3 másodperces menekülés egy tankról és egy váratlan befejezés – egy kis akciófilmes beütés.

<400

A fenti sorok után talán váratlan lesz tőlem, hogy véleményem szerint nem egy reménytelen könyvvel van dolgunk, akár még azt is mondhatnám, hogy ár/érték arányban kifejezetten erős. Kőkemény 400 forintért nem lehet sokat várni, ahhoz képest pedig, ha nem is magas színvonalú, de mindenképpen kulturált szórakozást nyújt. A történelmi hűséget és a befejezést gyenge pontnak érzem, ezenfelül nem értem, hogy miért kellett ennyire primitívnek beállítani a szovjet katonákat; Például az egyik baka vígan hordoz magánál egy falból kitépett csövet, merthogy úgy képzeli, ez az eszköz bárhol és bármikor vizet tud adni. Dr. Somorjai Lajos megrendítő művének sorai („Megjártam a Don-kanyart”) jutnak eszembe, amikor egy kisebb településen viszonylag hosszabb időre letelepedett, s alaposabban megismerkedett néhány helybeli lakossal. A doktort erősen meglepte az oroszok egyetemes műveltsége, olvasottsága, állítása szerint minden tudását latba kellett vetnie, hogy szellemileg „felülkerekedjen”.