Avagy egy pár perces gyakorlat hiteles elbeszélése.

Miért jó a plank?

A plank az egyik legcsodálatosabb edzésforma; néhány perc alatt úgy izzadhatunk le tokától-bokáig, hogy egy mozzanatot sem tettünk, sőt még igazából az a helyénvaló, ha tényleg meg se moccanunk. Önsúlyos gyakorlat, szóval biztonságos – de csak amíg helyesen végezzük! –, egy padlón és acélos elszántságon kívül semmi sem kell hozzá. Aki már plankelt életében néhány percet, az bizony jól tudja, hogy a gyakorlat az egész testre kihat. Egy gond akad csak, mégpedig az, hogy a plankelés sajnos hamar unalomba tud fulladni. Sebaj, némi kreativitással színt vihetünk a dologba, pl. az úgynevezett piramis stílus alaposan meg tudja kavarni a dolgokat. Megjegyzem, az alant olvasható módszer nem saját kreálmány, hanem ebből a videóból származik:

Az edzéstippekre vonatkozó cikkeknél sűrűn felróható, hogy a szerző látatlanban beszél, a gyakorlati vonatkozású próbák érezhetően kimaradtak. Nos, itt most mérget vehettek rá, hogy nem ez történt…

Őszinte tapasztalatok

Térjünk rá arra a bizonyos 7 percre; egy perc plankelés, 15 másodperc szünet, majd másfél perc „móka”, és megint szünet, aztán kettő perc „kacagás” után elkezdünk visszalépkedni. No, ez eddig nem bonyolult, jöjjenek a gyakorlati tapasztalatok.

Az első perc nyilván a legkönnyebb, amolyan bemelegítő jellegű: frissen-fitten, némi önhittséggel kiegészülve úgy érezhetjük, itt akár 2-3 perc is vígan menne – mindez úgy, hogy az órára pillantva még csak 45-50 másodpercnél járunk. Oké, ez eddig sima, jöhet a szünet. 

Az első pihenőidő gyakorlatilag érdektelen, szinte feleslegesnek tűnik. Az utolsó másodpercek előtt már rajtra kész állapotban várjuk a startpisztolyt.

A második blokk másfél percen át tart, már ha sikerül kivitelezni. Szintén 40-50 másodperc fele fogunk elsőként az órára pillantani. Első ízben ekkor fog felmerülni bennünk a gondolat, hogy talán mégsem lesz ez olyan sétagalopp. Közben váratlanul „belassul az idő”, „kellemes melegség” tölt el minket, rendszertelenül, de már megjelennek az első izzadságcseppek. A leginkább aggasztó mégis inkább az lesz, hogy még csak ezután jön(ne) a java, azaz a kétperces szekció. Az utolsó másodpercek szorgos figyeléssel telnek el, a rendelkezésre álló szünetet most már (minimum) 100 százalékos hatékonysággal töltsük ki.

Az mondjuk biztató, hogy most tartunk a fordulópontnál, az már kevésbé, hogy itt az első perc is irgalmatlanul lassan telik el. Meg fogjuk tapasztalni, hogy az idő valóban relatív, vagyis nem mindenki érzékeli ugyanúgy annak múlását; nálunk például most (szinte) meg fog állni a mutató! Mondjuk ki, a holtpont ekkortájt csap le a gyakorlatot végző földi halandóra, egyre erőteljesebben tör elő a kérdés: Miért nem hagyom én ezt abba? A féltáv féltávjánál a korábban oly magabiztosan álló meggyőződésünk erős kételybe fordul át; vajon képesek leszünk végigvinni ezt a 7 percet? Akármiből, de ez idő tájt erőt kell nyernünk valamiből, hogy átvészeljük ezeket a nem épp örömteli másodperceket. Tapasztalataim szerint beválhat egy pörgősebb zene, szimplán a sziklaszilárd akaraterő, még akár az egyszerű „miért?” is támaszt nyújthat. Mit jelent ez utóbbi? A válasz dísztelen: Mi miért nem bírjuk ki azt, amire mások képesek? Miért nem tudjuk kihúzni ezt a néhány másodpercet? Egy ilyen szimpla gyakorlat miért fog ki rajtunk? Gondolom, ebből már értitek, hogy mire célzok, na és azt sem kell ecsetelnem, hogy mily megváltás lesz az a rövidke szünet. Teljesen nyugodtak lehetünk, amíg egész testünkben nem rezgünk, mint a kocsonya, addig fizikailag (feltehetően) még nincs vész. Ha már beindult a „földrengés-szimulátor”, akkor meg már úgysincs sok hátra, ott nem szabad feladni!

Könnyebbséget ad az a tény, hogy a nehezét már átvészeltük, ettől függetlenül további húzós pillanatokban lesz részünk – és itt nem Rónai Egon műsorára gondolok. Nagyjából 20-30 másodperc után kell a végső erőtartalékainkat mozgósítani, bő egy perc után ismét átkapcsolunk rezgő módba. Mindezek dacára ez a blokk feltehetően könnyebben fog menni, mint az előző. Még egy észrevétel: itt sem fogunk fázni! – meglepő, ugye?

Csupán 60 másodperc választ el minket a „végső győzelemtől”, annak viszont minden egyes pillanatát lesz időnk kielemezni. Jóleső érzéssel tölt el minket a folyadékpótlás gondolata (biztosra vehetitek, hogy lesz mit pótolni), meg aztán valljuk be: itt most már tényleg abszolút lúzerség lenne elbukni. A dolog tehát kivitelezhető (ismét el tudjuk ezt hinni), nyilván keserves lesz, de most már tényleg a célegyenesben vagyunk! És igen, ezután a 7 perc után valóban büszkék lehetünk magunkra.

Mindenkinek sok kitartást kívánok!