Gondosan őrzi az ellenzék a garantált bukás 5 receptjét
Mert ellenzékben lenni jó: biztos fizetés, kevés munka, még kevesebb felelősség. A mottó: ami nem vált be, azon tulajdonképpen nem is érdemes változtatni! A siker relatív, a kudarc is, az idő pedig végtelen.
Az országgyűlési választási rendszerünk legszembetűnőbb sajátossága, hogy tálcán kínálja a win-win szituációt, vagyis az olyan állapotot, amikor a megmérettetések során csak győztesekről beszélhetünk. Mire alapozom ezt a kijelentést? Kezdjük az elején.
2010 óta a négyévenkénti választások kimeneteleként mindig kialakul egy olyan tömb/párt, mely kétharmados felhatalmazással bír – ez eddig „evidens”. Ámde…
A sorozatosan bukott diákot előbb-utóbb a legjóindulatúbb igazgató is eltanácsolja az iskolából, a hibákat futószalagon szállító dolgozó is lapátra kerül, mégis, elhamarkodott lenne arra a következtetésre jutni, hogy ez a séma az élet minden területén megállja a helyét. Az ellenpélda végtelenül kézenfekvő, az országgyűlési választásoknál a bukásra ítéltetettek az örök kárhozattal tökéletes ellentétét élik meg. Történjék bármi, ők dagadó mellkassal, makulátlan büszkeséggel feszíthetnek a nemzet templomában. Ha jobban belegondolunk, azért ez szép teljesítmény, megsüvegelendő eredmény! Megpróbáltam megfejteni a zsenialitásuk titkát, elmélkedésem során öt olyan agyafúrt húzásra leltem, mely az alappillére lehet ennek a hibátlan menetelésnek.
1. Négy elveszített választás csak egyvalamit jelenthet = Te vagy a tökéletes jelölt az ellenzék legerősebb pártjának élére, annak vezetésére!
A politikatudomány felszínes megközelítői számára valószínűleg meghökkentő lehet, mégis tálcán kínálja magát a megoldás: aki minden bukásnál (tevékenyen) jelen van, annak tanácsai, meglátásai megfellebbezhetetlen igazságként törnek utat maguknak. Ez kérem szimpla matematikatudomány: négy baklövés, négy tévedés után már négyszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy ötödikre beletrafálunk. Vagy hatodikra. Esetleg hetedikre.
Fontos, ez a személy aktívan jelen legyen a közéletben, így annak makulátlan fénye az idő múlásával sem kophat meg. Jó húzás lehet még az is, ha vezető pozícióba (vagy annak közelébe) juttatjuk közeli hozzátartozóját is.
2. Azonnal „eszközöljünk” egy felezést, ha pártunk növekedésnek indul!
Sajnálatos módon időről időre felmerül annak a veszélye, hogy egy ellenzéki párt támogatottsága túlzott, indokolatlan, már-már veszélyes hízásnak indul. A megoldás kézenfekvő, ilyen esetekben az adott párton belül először hozzunk létre egy belső ellenzékként szolgáló platformot, majd később ebből egy teljesen önálló entitást. Ezzel a sémával rövid idő alatt elérhetjük, hogy visszább fogjuk a tempót. Mindig lebegjen a szemünk előtt a szent cél: ebben a „játékban” nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!
3. Bátran üssük egymást, valamint a renitens képviselőtársainkat!
Nézzünk egy konkrét esetet. XY személy 20 éve a napfény városának polgármestere, s ilyenformán pártjának akár meghatározó alakja is lehetne, ha elfogadná ezeket a játékszabályokat. Ehelyett szókimondó stílusával felkavarja az állóvizet, nyilvánvaló, hogy azonnali kiközösítésre van szükség.
Ötletes megvalósításnak tűnik a nagy verseny előtt egy kemény előválasztási vita, ahol akár zsarolással is meggyanúsíthatjuk képviselőtársunkat, esetleg annak alkalmasságát is megkérdőjelezhetjük. Ez pl. azért roppant praktikus, mert ilyenformán olyan mély sebeket ejthetünk egymáson, melyet a későbbiek során is bátran felhasználhatunk majd.
Korábban előfordultak olyan esetek, amikor egy-egy pártvezető (balga módon) magától lépett háttérbe olyan csekélységek miatt, mint egy súlyosnak mondott választási kudarc, pártszakadás, belviszályok. Az ilyen lovagias, ugyanakkor szörnyen idejétmúlt hozzáállás nem fér bele ebbe a tökéletesen működő rendszerbe. A helyes magatartás ilyenkor az alábbi: sajnálkozás, belül teljes megvetés, amit hamar felválthat a közöny. A lúzereknek a partvonalon kívül a helyük!
Fentebb már szóltam a pártszakadásról, mint egy eredményes stratégiáról. Fokozhatjuk a hatásosságot, ha korábbi pártunkba időközönként „beleszállunk”. Később aztán annak elpusztítására is törekedhetünk, ez a természetes kiválasztódáson alapuló megközelítés egyfajta biztonságos politikai körforgást szavatol: növekedés → pártszakadás → beolvadás → növekedés…
4. Nincs okunk magabiztosságunk elvesztésére – csak bátran előre!
Száztizenhét éve tudjuk, hogy az idő relatív, de nem a Parlament falain belül! Szó sincs róla, itt ugyanis végtelen az idő számunkra. Ha egy elképzelés, egy projekt „félresiklik”, az nem jelent mást, minthogy négy esztendő múlva, következmények nélkül újrapróbálkozhatunk… akár ugyanazzal a sémával is! A kudarc 2022-ben már nem értelmezhető, legyünk teljesen nyugodtak, negyvennyolc havonta újradobhatjuk a kockát.
Magától értetődő, ennek a habitusnak a parlamenti felszólalásainkban is meg kell nyilvánulnia, így tehát kezdő politikusként teljes vehemenciával ráronthatunk arra, aki mondjuk 30 éve ebben a szakmában utazik. Primitívnek tűnő megnyilvánulásainkat egyszerűen csak vetítsük ki, mint társadalmi igény, szükséglet az ilyen típusú figyelemfelkeltésre, esetleg hivatkozzunk a magas ingerküszöbre. Gondoljunk csak bele: a rendszer részei vagyunk, ez csakis azt jelentheti, hogy működött a korábbi stratégiánk, elképzelésünk! Végtére is, mi más lehetne a célunk, nemde?
5. Végezetül: a szürke hétköznapokról sem feledkezzünk meg!
Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy alkalomadtán imitálnunk kell a politikai munkát. Aggodalomra semmi ok, ez nem igényel nagy fejtörést, egyszerűen csak mondjuk mindennek az ellentettjét, amit a túloldalról érkezik: ne engedjük be → engedjük be, épüljön meg → ne épüljön meg. A dolgot némileg bonyolítja, amikor számokról van szó, ilyenkor mindig kérjünk többet, mint ami előttünk elhangzik. Figyelem! Mérlegelésnek, konstruktív hozzáállásnak nincs helye, minden ilyen jellegű tevékenység ellenzéki árulásnak tekinthető.
