John Green remekműve ehhez képest egy kacagtató, vidám olvasmány.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a HBO és a brit Sky koprodukciójában megalkotott sorozat (Csernobil) elemi erővel robbant be a köztudatba, a téma nem mellesleg engem is abszolút magával ragadott. A nézők az ötrészes minisorozat egyik mellékszálaként ismerhették meg Ljudmila Ihnatenko történetét, a szűkre szabott időkeret viszont sajnos nem engedett igazán mélyreható bepillantást abba, hogy mi is történt pontosan azokban a napokban. Nos, itt jön képbe a „Csernobili ima”, a fehérorosz gyökerekkel bíró Szvetlana Alekszijevics 2016-ban megjelent írása, ahol is (többek között) Ljudmila elbeszélésének hála „első kézből” nyerhettünk bepillantást ebbe a drámába.

Nem tudom, miről meséljek... A halálról vagy a szerelemről? Vagy a kettő ugyanaz... Szóval miről?

Akik már látták a sorozatot, azok nagyjából(!) már képben vannak azzal kapcsolatba, hogy milyen eseményeken ment keresztül Vaszil Ihnatenko felesége, ennek ellenére számukra is kifejezetten érdekes lesz/lenne majd ez az alkotás. A többieknek amúgy elég annyit tudniuk, hogy az előbb említett tűzoltó az elsők között ért a felrobbant atomerőműhöz, innentől fogva meg már sejthető, mi is lett a dolog végkimenetele… halálos sugárdózis. De egyáltalán mit jelent az, hogy sugárdózis? Mai fejjel ezek már a napnál is világosabb információk, tények, összefüggések, ám ott, abban az időben ezek vajmi kevés jelentéssel bírtak – ebben a kontextusban fontos ezt észben tartanunk.

. Most pedig figyelj jól: a
központi idegrendszer teljesen működésképtelen, a csontvelő úgyszintén...
„Na jó - gondoltam -, kicsit ideges lesz."

Eme rövid felvezetés után pedig térjünk is rá, hogy miért kapta a bejegyzés a fent olvasható címet. A két írás (a „Csillagainkban a hiba” és a „Csernobili ima”) között meghúzódó párhuzam (vagy talán virtuális kapocs?) véleményem szerint rendkívül feltűnő, holott az egyiket az élet, a másikat meg a fantázia alkotta. Nyilvánvalóan mind a két történetben egy szerelmes pár, a keserédes elmúlás, az érzelmek viharos megélése áll a középpontban. További figyelemre méltó egyezés még Hazel Grace Lancaster és Ljudmila Ihnatenko életkora (pár évet leszámítva), Vaszil Ihnatenko és Augustus Waters között is felfedezhető párhuzam, a helyenként húsba vágó, nyers és talán kissé morbid szövegstílust is hasonlónak vélem – kiváltképp ez utóbbinál érzékelhető határozottabban a dolog.

Az arcszíne... A teste színe... .Kékes...
Vörös... Szürkésbarna... De az enyém, úgy, ahogy van, és szeretem!

Az élet a legjobb író – esküszöm, nem lapoztam fel a közhelyszótárt! Ennek a sztorinak sajnálatos módon most őrülten nagy ára volt, ezzel gondolom véletlenül sem mondtam újat. Ha már a tébolynál tartunk: Az önmagában megérne egy misét, hogy Ljudmila viselkedése mennyire tekinthető észszerűnek, racionálisnak, az viszont tény, az ekkortájt már csak plátói szerelemnek meghatározható kapcsolat minden egyes megnyilvánulása, rezdülése szerfelett magával ragadó. Vakmerőség, tudatlanság, avagy teljes odaadás? Még akkor is nehéz kérdés ez, ha minden egy irányba mutat… 

Visszanézek - három szál szegfűt húz elő a párnája alól. Adott pénzt a nővérnek, ő pedig megvette.

Ljudmila elbeszélése csak egy apró szelete a „Csernobili ima” című műnek, ám némi jóindulattal azt is mondhatnám, hogy már önmagában ez elviszi a hátán a könyvet – nyilván nem is véletlenül került az első oldalakra.