Azt hiszem, hogy korábban még egyetlen egy könyv sem okozott annyi fejtörést, mint Botta András eme műve.

/A kép forrása: budapest2038.webnode.hu/

Előszó

A „Kárhozottak városa” nemhogy szembemegy a konvenciókkal, egyenesen lesöpri azokat. Bizonyos mértékben ez a rendhagyó szemlélet, illetőleg a mondanivalóim egyre nagyobb csoportosulása késztetett arra, hogy már az olvasásom féltávjánál billentyűzetet ragadjak. Értelemszerűen ez azt jelenti, hogy itt most egyfajta előzetest, mondhatni ízelítőt kaptok, a végső verdikt még odébb van. Vágjunk is bele, sok mindenről kell most szólnom, jobban mondva írnom!

És a villámgyors démonnak még halvány sejtése sincs arról, hogy éppen egy bizonyos ősi és gyönyörű nyelven: magyarul tanul.

Bevezető

A „Kárhozottak városa” meglehetősen kalandos módon került hozzám, a szerző kitartó hozzáállása (amit ezúton is köszönök) nélkül valószínűleg a Magyar Posta „győzött” volna ebben az egyenlőtlen „küzdelemben”. Lényeg a lényeg, néhány hónapos csúszást követően sikerült rávetnem magam Botta András legfrissebb alkotására. Az írásról elöljáróban annyit tudtam, hogy még 2016-ban, az akkori Európa Kiadó felkérésére íródott Dmitrij Glukhovsky Metro-világának várva-várt magyar regényeként. Sok-sok nehézség után, csak 2019-ben jutott el arra a pontra a könyv, hogy felkerüljön a boltok polcaira – nézzük a jó oldalát, legalább volt kellő idő finomítani. Az előzőekben felvezetett információ okán már sejthető, a több mint 400 oldalt számláló mű nem egy könnyed témájú, kacagtató humoreszk lesz; egy képzeletbeli atomháború utáni Budapest mindennapjaiba pillanthatunk bele, ami vitán felül komoly témának mondható. A gondolat elsőre nem is annyira szürreális, ettől függetlenül nem igazán tudtam eldönteni, hogy a sci-fi, avagy a fantasy jelző állja-e meg jobban a helyét – végül a Lira mintájára mind a kettőnél maradtam.

Azt azonban nem lehetett kiszámítani, hogy bioszféra mester megbékél az új helyzettel és másfajta biokémiában kezd gondolkozni, mint az elmúlt eonokban.

Minden más

Mint arra már fentebb céloztam, roppant rövid idő után egyértelmű lesz, a „Kárhozottak városa” mellőz minden olyan sémát és támpontot, mint amivel egy hétköznapi könyv fogyasztásánál általában találkozhatunk. Mit értek ez alatt? Nincs egyértelműen körvonalazódó főszereplő, ezenfelül (igazán) kiemelkedő cselekményszálnak is híján vagyunk. Oké, ez így ebben a formában nem teljesen igaz, egészen pontosan arról van szó, hogy szerény felvezetéssel ugyan utalásokat kapunk arra, ebben a posztapokaliptikus környezetben két gyermeknek még kulcsszerepe lesz, mindazonáltal ezek az információmorzsák vajmi kevesek ahhoz, hogy önmagában lekössék az olvasót. Nem csak itt vagyunk sötét homályban, egyébiránt a szereplők kavalkádjában is csakugyan nem nehéz elveszni. Akad itt néhány félőrült TEK-es, egy szerencsétlen öregúr, természetesen hatalomra törekvőkből sincs hiány, a/egy Dög révén pedig az „ellenoldal”, azaz a mutánsok is képviseltetik magukat – ennek beépítése amúgy azért volt jó húzás, mert így legalább valamelyest sikerült ellensúlyozni azt a borús világképet, amit a könyv képvisel. Gusztustalanságokból így is akad bőven, hallatlanul hosszú fejezeteket ölel fel az emberevés, mint jelenség kivesézése. Tessék kapaszkodni, nyilván az erőszak is válogatott formában jelenik meg, de ki várt mást?

Mire pislogtunk volna, a ferdeszeműek májon szúrták a százados úr csicskását. Kérdeztük, hogy miért, azt mondták: a termékmintát ellenőrzik.

A fő cselekményszál (már amennyire az látszik a könyv felénél) tényleg szerfelett homályos és ellentmondásos. Itt az mondható el, kifejezetten kevés cérnaszállal lett felvarrva a mű többi részéhez, ráadásul az első oldalak történései alapján szinte(!) egyértelműnek tűnik, hogy egy megvalósíthatatlan küldetésről van szó, ebből kifolyólag a bukás garantált. Szóval a sugárzásmentesítő GÉP blöffnek tűnik, sebaj, igazából van még egy vonal, ahol később még várható egy katartikus pillanat, ám eleddig (nagyjából 210 oldalig) ezt is oly szerényen sikerült felvezetni, hogy az összességében minimális súllyal bír.

– A bolygó a tiétek, ez biztos. És keverednetek kell, hogy a legnagyobb vezérelvűnek tetsző sokasággá mutálódjatok, dicsérettel és szabadon.

Féltávnál tehát kijelenthetem, a „Kárhozottak városa” ideáig nem egy történet, és nem egy kiemelkedő karakter köré épül fel. A könyv ehelyett párhuzamosan futtat kettő-három (Dög-Kisfiú, Bakó, illetve Béla úr) sztorit, melyek majd egyszer bizonyosan(?) összeérnek, ám mostanság erről még nincs szó. Kirívó, egyértelműen pozitív karakter hiányában nem igazán tudunk azonosulni a regény egyetlen egy szereplőjével sem, őszintén szólva a legpontosabb jellemzést a következő szóval tudnám megadni: dokumentumregény. Alex Haley szavaival élve a dokumentumregény félig fikció és félig valóság, ez itt is helytálló, továbbá én olybá érzem, hogy a „Kárhozottak városa” kívülálló szemlélőként pozicionálja az olvasót, ahol lényegében egy-egy egyén küzdelmeibe pillanthatunk bele. Olyan, mintha egy jövőbeli dokumentumfilmet látnék, valami ilyesmi elevenedik meg előttem olvasás közben – a sűrű tér-idő váltások miatt is kialakulhat a „mintha csak epizódokat látnék” benyomás. Félreértés ne essék, ennek is megvan az a szépsége, ami miatt érdemes a kezünkbe venni a könyvet, hiszen valószínűleg nem csak a Metro-világ rajongóit foglalkoztatta már a gondolat – ha más nem, akkor a Csernobil-sorozat kapcsán –, hogy milyen lenne az élet egy atomháború sújtotta világban. Nos, Botta András szárnyaló fantáziájának hála itt most kapunk egy lehetséges jövőképet!

Ez rendben is van, mert Budapest kísértetvárosa legyen a magyaroké, a magyar kísérteteké!

Sugárzik róla

Bő 200 lap után már világosan látszanak az írás kiemelkedő pontjai. Elsőként azt emelném ki, hogy véleményem szerint bitang jól sikerült a magyar mentalitás Metro-világba ültetése; a jellemvonások, csipkelődések, az egyes humoros és kevésbé vicces pillanatok formába öntése mind-mind kifejezetten tetszetős. A „Kárhozottak városa” nem akar többnek látszani, mint ami, nem ígér fennkölt, magasztos pillanatokat, helyette egyszerűen csak elénk tárja az atomháború utáni magyar valóságot. Azért nem kell teljes letargiába esni, ügyes húzással sikerült némi emelkedettséget is becsempészni, ám tényleg nem sokat, pontosan annyit, ami még a téma rajongói számára sem lesz illúzióromboló. Mindamellett nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a világ ilyen tempójú mutálódása mai ésszel azért elrugaszkodottnak mondható, ilyen brutális átalakuláshoz erősen kétlem, hogy mindösszesen évtizedek kellenének. Újabb ellentmondás a térerő esete; itt nem a mobilkommunikációra kell gondolni, ez annál sokkal hátborzongatóbb. A telepátia egy mutáns és egy ember kapcsán kétségkívül túlmutat a realitáson, valami okból kifolyólag mégis azt érzem, az ezáltal teret nyerő új írói eszközökre, lehetőségre komoly szükség van. Egy-két példát említek, talán így jobban érthető lesz a dolog: jellemfejlődés, különös barátság, misztikum.

Harcol majd egy sereg élén, a kisember meg szemben állva fogadja őt és seregét. Újra falkája lesz, aminek már ő a vezére.

Még egy ponton támadt hiányérzetem, még ha nem is jelentős; Szívesen vettem volna néhány bölcseletet, olyan írói megnyilvánulást, amikor valami útmutatást kapunk ehhez a megváltozott világhoz – a jó és a rossz fogalma, a Budapesten kívüli élet legalább egy picike adagban, stb. A mű ilyen tekintetben talán nem is akar sokat markolni? Nehéz kérdés.

Jelen pillanatban tehát még nemhogy a fény az alagút végén, de még az alagút is alig látszik. Ahogy ígértem, véleményt még nem nagyon tudok alkotni, tapasztalataim, benyomásaim azonban már vannak, ezeket próbáltam itt most átadni nektek. Számomra most tovább folytatódik ez az izgalmas kaland, a következő állomásnál feltehetőleg mindenre fény derül, azonban itt addig most leteszem a lantot, mert ismételten sikerült a végletekig elnyújtanom a beszámolómat.