Bizonyára mindenki emlékszik azokra a középiskolai irodalomórákra, amikor gyakorlatilag gondolatolvasásra biztatták a hallgatóságot annak ürügyén, hogy

Vajon mire gondolt a költő? 

Nos, eme bejegyzésben a fenti gondolatmenetet folytatva fogom alaposan kivesézni az alábbi, már-már ikonikus kijelentést:

Jaj, ez nagyon kígyó…

Tehát akkor kezdjük is. Rögtön az elején leszögezhetjük, hogy egy kontextusából kiragadott, de önmagában véve is elemzésre méltó állítással van dolgunk. Habár a mélyreható vizsgálatot megnehezíti az előbb említett tény, miszerint a teljes szövegkörnyezet egy apró morzsájához van szerencsénk, mélyebb mondanivalója okán így is tartalmas gondolatokat olvashatunk ki ebből az idézetből. Egy indulatszóval kezdődik a mondat („jaj”), ez egyúttal rögtön több kérdést is felvet annak dacára, hogy a szónak önállóan nincs mondatrészi szerepe. Az „író” vajon valós veszélyhelyzetben van? Netalán ily módon kívánja magára irányítani a figyelmet? Ezt az előzmények teljes hiánya okán lehetetlenség objektíven megítélni, az mindenesetre borítékolható, hogy a legtöbb olvasónál működni fog az apró „trükk”. 

ez

Egy főnévi mutató névmás, mely ebben a virtuális közegben sajnálatos módon kevés információtartalommal bír. A könnyed szókapcsolat (a szóban forgó névmás azonnal a „jaj” után jelenik meg!) előrevetíti, hogy a szerző lényegre törő állítást fog megfogalmazni, ugyanakkor kihangsúlyozza a helyzet komoly mivoltát is. Utóbbinál természetesen még messze nem kaphatunk tiszta képet – a lehetséges veszély mértékéről csak sejtéseink lehetnek –, remélhetőleg a következő szavak segíteni fognak a helyzet tisztázásában.

nagyon

De nem, mert csak egy mutató névmást kaptunk. Véleményem szerint egy egyértelmű nyomatékosítás történt, a „költő” kendőzetlenül tárja elénk saját valóságát, vagyis nem kíván lépcsőzetesen felépített mondatszerkezettel élni, jobban mondva megelégszik ezzel a két lépcsőfokkal. Sebaj, a minimális mértékű felvezetés okán legalább hamar eljutunk a „közlemény” csúcspontjáig, szóval joggal remélhetjük, hogy rövid úton megjelenik a fény az alagút végén.

kígyó

Talán első pillantásra relatíve meglepő lehet, hogy ezzel a főnévvel zárul a mondat, további boncolgatással viszont könnyedén felismerhetjük a tényt, itt valami egészen fajsúlyos pillanat szemtanúi lehettünk. Mert mi is történt itt? A felületes szemlélő szerint semmi érdemleges, ez azonban ordas nagy tévedés! Kétség nem fér hozzá, eme momentum során egy brandteremtés történt. Igen, jól olvastuk, a szerző ezzel a gondolattal nemcsak egy újszerű megközelítést, egy némi jóindulattal formabontónak nevezhető stílus alappilléreit rakta le, itt bizony márka született. Márka, mely lakonikus, magabiztos, céltudatos mivolta miatt könnyűszerrel befogadható, rögzíthető, s jól tudjuk, ezek hajszálpontosan jellemzik egy márka legfőbb stílusjegyeit. A KIJELENTÉS innentől fogva cunami módjára tud előretörni, a „jaj, ez nagyon kígyó” egyszerre jellemezhet jó és rossz dolgot. Ez meghökkentő lehet, ám az adott közeg – feltételezve egy bizalmas kapcsolati viszonyt, de legalábbis a testbeszéd olvasásnak minimális elsajátítását – tökéletesen, a tévesztés elenyésző mértékű esélyével fogja dekódolni a történéseket. Nos, ez is jól példázza eme állítás nagyszerűségét, egyúttal egy azonosulási pontot is kínál a szerző és az olvasó között.

Persze ezen a ponton még fontos szerepe van a médiának is, tudniillik ha helytelenül mérlegelik a helyzet súlyát, ha nem biztosítanak kellő teret ahhoz, hogy ez a gondolat utat tudjon törni, akkor fennáll annak a veszélye, hogy egy értékes bölcselet az enyészetté válik – az idő vasfoga roppant kevés dologra van tekintettel, evégett a nyelvápolás során számottevő figyelemmel kell lennünk az ilyen esetekben. Szerencsére manapság már rendelkezésünkre állnak azok a felületek, amelyek garanciát nyújtanak arra, hogy az ehhez hasonló magvas megnyilvánulások az utókor számára is elérhetőek legyenek. Ez a tudat bizonyára nyugtatólag hat ezen sorok olvasóira is, ekképpen zárom rövid elemzésemet.