A hollywoodi akciófilmek által fűtött közhiedelemmel ellentétben egy világháború megnyeréséhez nem elég néhány nagymellényű amcsi vakmerő támadása. Az események kimenetele nagyrészt tervezőirodákba, gyártócsarnokokba vezethető vissza, csakhogy ezekről már nehéz lenne látványos mozit készíteni. De mi a helyzet a könyvek terén?

/A kép forrása: szalaykonyvek.hu/

Most épp Nemere István Henry Hamilton álnév alatt írt „Agyak harca” című könyvével volt szerencsém megismerkedni, pontosabban annak az újabb kiadásával, mely már új név („A második világháború titkos csatái”) alatt fut. A lényeg, hogy a két könyv egy és ugyanaz. 

Telitalálat

A témaválasztás igen jó ízlésre vall, hiszen bármilyen harci tevékenységről is van szó, azok minden bizonnyal különböző technikai eszközökkel lesznek lejátszva – legyen az egy kőbalta, vagy egy M1 Abrams. Nem volt ez másként a második nagy világégés idején sem, a háttérben a különböző kutatócsoportok ádáz harcot vívtak egymással. Nemere István erre kívánt rávilágítani.

Csak volt egy kis baj: a célpontok némelyikét előzőleg rosszul jelölte ki a felderítés, ezért a britek lebombázták a „külföldi munkások lakótelepét” is… Ami azért is kínos volt, mert a barakkokban akadt néhány luxemburgi rab is, akiket a brit felderítés küldött oda!

Sokan hajlamosak elsikkadni felette, de a náci Németország az első nagy zakóját nem orosz földön, hanem a brit szigeteknél szerezte – merem ajánlani „Adolf Galland: 104 légigyőzelmem” című írását, amennyiben jobban belemélyednénk a dolgokba. Az első fejezetekben ide kapcsolódunk be, egész pontosan a radar terén viselt hadviselés kerül kivesézésre. Egy roppant ötletes német találmánnyal, a rádiós célra vezetéssel kezdünk, majd ezt követően jön a radartechnológia bemutatása, a tengeralattjárók által vívott hadviselés, végezetül pedig a rakétafegyverek kerülnek terítékre.

A V–2-esekből Angliára összesen 1115 darabot lőttek ki, vagy inkább mondjuk úgy: ennyi érkezett célba. Ebből 517 zuhant Londonra, a rakéták miatt 2754-en vesztették életüket, és 6523-an sebesültek meg… Amikor pedig a szövetségesek szőnyegbombázták Drezdát, egyetlen ilyen támadás tragikus „eredménye” 135 ezer halott volt!

A fentiekből már látható, hogy egyfajta szemezgetésről van szó, s nem egy mindent felölelő mű megalkotása volt a cél. Ezzel nincs semmi probléma, mert a kiválasztott témák valóban fajsúlyosak, ezenfelül részletekbe menően lettek átvilágítva. A tudományos agytágítók könnyen érthetőek, ám kellőképpen szakszerűek is. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ez tényleg ilyen durván jó könyv lenne?

Mégsem

Sajnos nem teljesen. Hamar szembetűnő lesz, hogy bár a műszaki vonal prezentálása még akár jónak is nevezhető, ellenben a pártatlanság kritikán aluli. A szerző világképe alapján a német tudósok szinte már a balek szerepkörébe kerültek, az eredményeik helyenként egy-két mondattal lettek letudva, noha azt még az író is elismeri, hogy több területen is a világ előtt jártak – itt például a V-szériára gondolhatunk, de a radarok terén is voltak úttörő pillanatok. A szövetségesek (univerzális) válasza az előbbi megjegyzésre gyakran a szőnyegbombázás volt, ahol is megint durva torzításokkal szembesülhetünk a könyvben. Még a németek hasonló, de mértékét tekintve sokkal-sokkal kisebb akcióit terrorbombázásoknak, hihetetlen embertelenségnek sikerült titulálni, addig az angol-amerikai támadásokat stratégiai célzatúnak sikerült eladni – ez jóindulattal is csak részigazság. Hasonlóan az előzőkhöz, a peenemündei bombázás a kutatók ellen és a drezdai mészárlás egy röpke magyarázattal le is lett zárva, holott utóbbi helyszínen egyes kutatások szerint akár negyedmillió is lehetett a civil áldozatok száma! Nem számítottam rá, hogy ilyen szinten sugárzik majd a „győzteseknek mindig igaza van” mottó.

Nem hangzik túl humánus módon – de mi humánus egy háborúban? –, hogy a tervek szerint az első bombákat nem a rakétaobjektumokra tervezték ledobni, hanem a… tudósok lakásaira!

Roppant kár ezért az erősen egyoldalú elemzésért, mert maga a könyv ezt leszámítva korrekt iparosmunka lett. Tetszetős, hogy olyan apróságok is helyet kaptak, mint például a sztaniolcsíkok, a calais-i megtévesztés, a rakétakutatással kapcsolatos anyagok eltulajdonítása, a hangvezérlésű torpedó, stb. De ez a fajta sarkítás egyszerűen megakadályozza az objektív nézőpont kialakítását. Az „Agyak harca” szerény véleményem szerint csak azoknak ajánlható, akik képesek túllendülni ezen az igencsak súlyos problémán, ezenkívül vevők arra, hogy elsősorban az angol-amerikai oldal irányából közelítsék meg a témát.