Jól jegyezze meg mindenki egyszer s mindenkorra, hogy lustaság márpedig nincs!

/A kép forrása: ritkanlathatotortenelem.blog.hu/

Szerintem nincs olyan földi halandó, akit előbb vagy utóbb ne illetnének a „lusta vagy”, avagy „lustálkodsz” minősítéssel. Ilyenkor nemritkán felmegy az emberben a pumpa, tudniillik egy olyan képtelen vádaskodásról van szó, mely még akkor is az abszolút vérlázító kategóriába sorolható, ha gyakorisága miatt bizony időről időre találkozunk vele. Közelítsük meg ebből az irányból a dolgot, mert alighanem sokak számára már az elég magyarázatként szolgál a lustaság létezésére, hogy számtalanszor hallották azt a környezetükben.

Nos, a téma mélyreható vizsgálatát első körben kezdjük azzal, hogy egy kijelentés, avagy egy információ tartalmát önmagában semmiképpen sem erősíti meg, még csak nem is támasztja alá az a tény, hogy azt többen állítják! Demagóg példa következik: Ugyebár mindenki látott már az élete során Mikulást, mégis tudjuk, hogy az nem létezik – legalábbis abban a formában bizonyosan nem, mint azt sokan szeretnék hinni. Nem győztelek meg? Akkor egy pillanatra gondoljunk csak bele, hova vezetne az, ha a tudományos életben a szóbeszéd mérvadó és hiteles forrás lenne? Matematikai, fizikai, kémiai egyenletek magyarázatát alapozzuk puszta pletykára? Már a felvetés is képtelenség. Azt hiszem, ezek után megegyezhetünk abban, a lustaság létezését nem támasztja alá az, hogy beszélnek róla!

Persze ezen a ponton jogosan merül fel a kedves Olvasóban, miszerint jelen sorok írója mégis miként határozza meg azt,

aki egy munka vagy tevékenység végzésére nem hajlandó, illetve kényszeredetten végzi azt.

Kétségkívül vannak ilyen jelenségek, ez vitán felül áll. A legegyszerűbb megoldás az, ha beérjük a felszín kapargatásával, ha nem ásunk le a problémakör mélyére, ha nem fejtjük fel a miérteket. A kulcsszó az ilyen esetekben nem a lustaság, hanem az optimális energiafelhasználás! Igen, jól látja a kedves Olvasó, az alábbiakban pedig egy konkrét gyakorlati példával fogom illusztrálni ennek indoklását.

Tegyük fel, hogy van egy olyan munkatevékenység (ez most az egyszerűség kedvéért kapja meg az „A” jelölést), melynek tökéletes kivitelezése akár több órát is felölelhet. Minden az élére vasalva, sehol egy gyűrődés, minden centiméterre pontosan beállítva, az előírások szerint behangolva, hiánytalanul összeállítva, stb. Az avatott munkásszem pontosan felméri, hogy „A” munkafolyamat ebben az aprólékos, sziszifuszi jellegű küzdelemben hamarosan akadályozni fogja „B” tevékenységet, mely egyenesen az „A” után fog következni. Ha a „B” munkakör jelen pillanatban még csak nem is körvonalazódik, akkor is kockázatosnak ítélhető teljes erőbedobással „A” irányába fordulni, hiszen a dolgozó ilyenkor az alábbiakat kockáztatja:

• a fokozott erőkifejtés okán rontja a rendelkezésre állást, ami kiváltképp a soron következő új munka esetében lehet majd kritikus tényező;
• érdemi előnyök hozadéka nélkül veszélyezteti környezete és saját maga épségét a pluszmunkával;
• az optimálistól eltérő, nagyfokú munkaterhelés okán fennáll a demoralizáció veszélye, továbbá a kimerültség pillanatok alatt melegágya lehet egy esetleges konfliktushelyzetnek, balesetnek.

Megjegyzendő, Herbert Freudenberger 1980-ban kiadott alapműve (Burn Out: The High Cost of High Achievement. What it is and how to survive it) gyakorlatilag pontosan eme kérdéskört feszegeti, még ha kissé más szempontok alapján közelíti is azt meg. Igen, a címből könnyen kikövetkeztethető, hogy a munkahelyi kiégésről van szó, azokról az esetekről, amikor nem alkalmazták az általam fent vázolt optimális energiafelhasználást. A német születésű amerikai pszichológus 10 mérföldkövet említve foglalta össze a kiégéshez vezető utat, a folyamat első állomásaként említi az erős teljesítménykényszert, ami gyakorlatilag pontosan beleillik az általam vázolt kirakósba – fokozott erőfeszítés →, az értékrend megváltozása → satöbbi.

Álljunk meg itt egy újabb kis kitérő erejéig, s egy pillanatra ugorjunk vissza a fenti lista középső elemére. Dolgozz keveset, nem érhet baleset! – vajon a véletlen számlájára írható-e bölcselet megszületése? Erősen kétlem, inkább hosszú évek keserves, helyenként véres tapasztalata ez (nyitókép).

Foglaljuk tehát össze az eddigieket. A felületes szemlélő gyakorta legyint egyet, majd közönyösen megállapítja, már megint egy lusta, mihaszna trógert sikerült felvenni… ne higgyünk a látszatnak! Az ilyen munkaerő maga a kincs, ő már kijárta az élet iskoláját, valószínűleg pontosan tudja, hogy mikor és mennyi erőbefektetésre van szükség a feladat sikeres megoldása végett – bár esetenként ez némileg összefüggésben van a főnök közelségével. Ahogy Rejtő Jenő felbecsülhetetlen értékű gondolatainak megreformált változata mondja:

ezek a melósok itt, a borzalom, a kínszenvedés, a monoton egyhangúsággal ismétlődő szörnyűségek, olyan évekké fejlődött óráit élték át, amelyben az idő legkisebb jegyének is nyomasztó súlya volt és nemcsak a munkanélküliséget vetik meg, hanem eljutottak odáig, hogy már a munkától sem félnek!

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy minden munkavégzés során „általános célként” határozható meg a tökéletességre való törekvés. Ez valóban remek dolog, noha kétséges, hogy az esetek döntő többségében milyen szinten ültethető át eme teória a való életre. Meg aztán ott van még az is, hogy a tökéletesség nem épp egy egzakt fogalom. Tulajdonképpen a mérce itt lehet a többség, ha szerintük pozitívnak mondható a szóban forgó munka megítélése, akkor tulajdonképpen nyert ügyünk van – ügyeljünk tehát arra, hogy gondosan válasszuk ki az ítélkezők táborának tagjait! Eme mozzanat egyébként már csak abban a tekintetben is szerencsésnek mondható, hogy ilyen módon szétterítjük a felelősségre vonást, voltaképpen ezek után joggal mondhatjuk, hogy a munkánk mások szerint is megüti a tökéletesség eléréséhez szükséges szintet.

Alkalmanként a hanyag elegancia magával ragadó bájával is takarózhatunk, egyszer-egyszer ennek is megvan a maga vonzereje. Képzeljük el, hogy mennyire végtelenül unalmas lenne az élet, ha mindig, mindenki ugyanolyan szinten teljesítene. Hol maradna így az egyediség? Nagy szerencsénk van, ha a munkaadónk meglátja az ilyen irányú munkavégzésben („optimális energiafelhasználás”) rejlő lehetőségeket, ha nem nekünk kell megvilágítanunk előtte, hogy mi az önmagvalósításunkat mutatjuk ki ebben a formában, miközben természetesen mindig szem előtt tartjuk kötelességeinket. Egy ideális világban mindezért dicséret járna, végeredményében jó eséllyel valami egyedit alkottunk azzal, hogy nem törekedtünk görcsösen az előírások, az útmutatások merev betartásához. Nevezhetjük-e mindezt lustaságnak? Nem inkább ez az első lépés a kreativitás ösvényén?

Zárásként pedig röviden tekintsük át a főbb tudnivalókat, avagy foglaljuk csokorba a magvas gondolatokat:

• Értelmezhetetlen az a megnyilvánulás, hogy lusta munkavégzés! Arról nem is beszélve, hogy gyakorta szembesülünk súlyos előítéletekkel ilyen esetekben. Bizony, igencsak sok kellemetlenségtől kímélhetjük meg magunkat, ha nem ítélkezünk elhamarkodottan, könnyen lehet, hogy amit mi felületes munkavégzésnek látunk, az a gyakorlatban professzionális hozzáállással, magas hozzáadott értékkel megvalósított foglalatosság. A helyes hozzáállás az, ha belátjuk és elismerjük, hogy a foglalkoztatott törekedett a rendelkezésre állásának maradéktalan fenntartására, evégett nem pazarolt a kelleténél több humánerőforrást az adott munkafolyamatra.
• Egyéniségünk és belső világunk mindannyiunkban egyedi, fogadjuk hát el ezt a tényt, s könyveljük el, hogy ez magában hordozza a munkavégzés különbözőségeit!
• Közelítsük meg a logika irányából az eseményeket! Célirányos tevékenységet végez valaminek a megalkotására, megváltoztatására? Igen? Akkor ez elméleti és gyakorlati síkon is megcáfolja, hogy lustálkodna. Nem? Ez esetben minden kétséget kizáróan elmondhatjuk, nem történik munkavégzés, bizonyára a pihenőidőbe csöppentünk bele.