Első ízben találkoztam egy olyan Rejtő-művel, melynek végre nem a francia idegenlégió a helyszíne, témája. A végeredmény egyenesen fantasztikus lett!

/A kép forrása: felolvaso.wordpress.com/ 

Kőgazdag arcokkal nem a legegyszerűbb olyan sztorit alkotni, ahol hemzsegnek a pozitív karakterek, akikkel szimpatizálni, azonosulni tudunk. A legkönnyebben járható út tehát az, ha báró Szirmay Sándort egyszerűn földönfutóvá tesszük, s ekképpen vezetjük be a regény középpontjába. Hősünk eddig csak a semmittevésben jeleskedett, most majd kiderül, hogy hogyan is áll az élet iskolájában…

Kialudtak a lámpák, csak egy letakart körte ég homályosan és halvány fénnyel glóriázza a szemközti falon megfeszített Krisztust, ahogy tárt karjai között lecsukló, megdicsőült arckifejezése haldokló, bölcs mosollyal virraszt e tizedrangú élők álomba merülő nyomorúsága felett.

Néhány fejezet után feltűnő lesz, hogy a mű címe és annak tartalma nem igazán koherens. Jobban belegondolva, ez a megállapítás végig kitart – baklövésnek érzem eme elnevezés alatt futtatni ezt a remekművet. Sebaj, maga a regény ettől még kimagasló lett, de a részletek felvázolása előtt haladjunk még egy kicsit a történetben.

És zötykölt egész nap a teherautójával, kócosan, olajos ingében, lármától, egyhangú ténykedéseitől kábultan és fogalma sem volt arról, hogy tulajdonképpen mi az értelme ennek a dübörgő, süket vágtatásnak, lüktetésnek, szenvedésnek és akarásnak, szóval az életnek...

Szó szerint lentről indul el az építkezés, a hajléktalan előkelőség embert próbáló fizikai munkából tartja fent magát, a kitörés közel lehetetlennek látszik. Noha egy szerencsés véletlen sokat segít a ranglétrán történő visszakapaszkodásban, még így is „csak” egy sofőr lett. Ez idő tájt bontogatja szárnyait a romantikus szál, ám a körülményekre tekintve ennek továbbfejlődése olyannyira valószínűtlen, hogy később (szinte) meglepetésként hat. Most pedig ássunk egy kicsit mélyebbre.

"Tisztelt halandó! Ez úton értesítem, hogy Poli Marseillesben van és ön iránti szerelmét attól teszi függővé, hogy saját erejéből a nyomára akadjon. Már csak azért is jól teszi, ha a viszontlátásnál nem hivatkozik jelen soraimra. Poli pontos címét mellékelem, zárom soraimat s maradok a rólam elnevezett iróniával: A sors."

Elkövettem azt a vétket, hogy ismét a hangoskönyv formátumra esett a választásom – ezt rövid úton javítottam. Itt most ez súlyos hibának számít, a „Gyilkos?!” olyannyira bővelkedik  gyönyörű megszemélyesítésekben, metaforákban, hasonlatokban, hogy azok mindenképpen megérdemlik az elmélyült elmerengést, amit viszont csakis olvasás (és nem felolvasás) által lehet megvalósítani. Rejtő Jenő sziporkázik, olybá tűnik, mintha saját határait akarta volna feszegetni. Lépten-nyomon léleksimogató környezetábrázolással, illusztrációkkal, mélyről jövő érzésekkel, gondolatokkal lehet közelebbi ismeretségbe kerülni, amelyek rendszeréből összeállt munkát nem tudom eléggé magasztalni. Mindezeken felül már csak hab a tortán a kíméletlen valóság húsba maró megjelenítése, a drámai jellemfejlődés, a(z enyhe) krimi jelleget adó végső fordulat és a lóverseny megbugázásának kalamajkája.

 Egy lélekharang szomorú csilingelése jelenti be a valóságot, mely, íme, fél hatkor valamennyi alvóra és minden álomra könyörtelenül elérkezett.

Exbárónkat egy tökkelütött francia trógernek gondolják munkaadói, miközben ő legbelül már egy méltóságteljes arisztokrata. A korábbi léhaságért folyamatos szenvedéssel fizet – mégiscsak magyar –, közben a grófnővel kialakuló kapcsolata továbbra is kenyérmorzsa méretű tartalmakkal fejlődik. Rejtő ismét csúcsra járatta tömörítési képességét (csak úgy burjánoznak az események), Sándornak még több olyan rosszakaróval is meg kell küzdenie, akik szerelmének apját anyagi romlásba akarják dönteni. Tom 2.0-nak („Jó üzlet a halál”) nem kell a szomszédba mennie egy kis furfangosságért, s a tornaórákat sem lógta el, szóval balhékból is kijut.

Később már nem érzett semmit, elmúlt a tudatából idő és tér, már nem is ő vitte a zsákot, hanem ez a szörnyeteggé elevenedett teher hurcolta őt maga alatt védtelenül, tehetetlenül, ájultan, hová? meddig?... azt csak az Isten tudja és talán a Társaság..

Két meghatározó vonalról érdemes szót említeni. Az első a lóverseny körül halad, mely megadja a mindent vagy semmit érzést. A második természetesen Sándor életútja, meghurcolása; gyilkosnak kiáltják ki, kocsmai verekedésben vesz részt, elcsavarják a fejét, átvállalja a sors szerepét és igazságosztót játszik – mindezek humoros beszólásokkal lettek színesítve.

Ez a biztatás nem nyugtatta meg a várakozót, de mert a papucsdobálásban Lotti olyan demokrata volt, hogy nem tett különbséget báró és szobalány között, Sándor jobbnak látta várakozni.

Azt hiszem, hogy határozottan egyértelmű a helyzet. Ezt a kisregényt nem lehet nem ajánlani, meggyőződésem szerint eme mű értékelhető irodalmi értékekkel bír, olvasása közben egy percig sem fogunk unatkozni! Azt is meg merem kockáztatni, hogy nálam idén ez lesz a nyerő.