Clark Darlton: Hádész, a száműzöttek világa
A szerző korábbi, jelen cikk alanyától lényegesen rövidebb írása alaposan felkeltette érdeklődésemet, úgyhogy pozitív várakozással tekintettem előre.
/A kép forrása: moly.hu/
Időgép
Elképzelésem szerint egy jó sci-fi olvasása egyfajta időutazásként is felfogható, hiszen a műfaj (érdemben) nem rugaszkodik el a valóságtól, miközben olyan eszközöket, technológiákat, ötleteket prezentál, melyek újszerűségükkel kápráztatnak el. Clark Darlton eme munkája tökéletesen beleillik ebbe a gondolat keretbe.
Senki sem ismeri pontosan az ottani viszonyokat. De azt tudom, hogy vannak a bolygón jól felfegyverzett őrállomások, amelyek kizárólag vészhelyzetben avatkoznak be. A védtelen fegyenceknek azonban még akkor sem nyújtanak segítséget, ha a szemük láttára gyilkolják le őket.
A szövevényes történet komótosan kezd elburjánzani, az alaphelyzet még módfelett egyszerűnek fest. Egy ideig menet közben akár azt is gondolhatjuk majd, hogy nem fogják bő kézzel mérni a meglepetéseket. Hősünkről (Rog Carter) csak annyit tudunk, hogy korábban nagyon rossz fát tett a tűzre, melynek jutalmaként száműzték egy büntetőbolygóra. A transzport természetesen nem egy személyt szállít, azonnal feltűnik a színen a női főszereplő (Kim) és természetesen a negatív erő is, egy izomagyú gorilla. Oké, ez eddig semmi extra, sőt kimondottan sűrűn visszaköszönő elemek, mégsem érdemes elhamarkodottan ítélni! A szerző elképzeléseit az elkövetkező eseményekről jól mutatja, hogy a szállítás alatt megkísérelt szökés mennyire alaposan kidolgozott.
A humanista szervezetek erősödése következtében a Földön eltörölték a halálbüntetést. A népsűrűség — a gyarmatokra telepített több milliárd embertől függetlenül — igen magas maradt, milliók éltek a létminimum alatt. Rohamosan növekedett a bűnözés. A börtönök megteltek, újak építése ellen pedig számos mozgalom tiltakozott.
Hádész
Mit is várhatnánk egy olyan büntetőbolygótól, ahova a Föld söpredéke kerül? Pusztítást, halált, sok-sok akciót, ezzel szemben mi fogad minket? Rend és fegyelem. Hoppá, a szerző most villantotta első igazi meglepetését, a Hádész ugyanis fejlett közigazgatási és gazdasági rendszerrel bír, szóval már-már idilli kép fogad minket. Hozzávetőlegesen félórányi mélypont következik, főszereplőink beilleszkedése olyannyira földhözragadt, hogy minimális izgalmakat sem tartogat.
Ez az elszigeteltség, mely néhány száz évvel korábban még az emberiség számára a lehető legtermészetesebb volt, mára a legsúlyosabb büntetéssé vált.
Kim eltűnése végre megindítja a lavinát. Hősünk annak rendje és módja szerint egyszemélyes küldetésbe kezd, szimpatikus módon (elsősorban) nem fizikai erejére, hanem szellemi képességeire hagyatkozik. Magyarul mondva: egyszerű, logikus lépésekkel halad párja felkutatásának ügyében. Váratlan módon Kim megtalálása csak egy apró szelet a gépezetben, a háttérben sokkal nagyobb események zajlanak.
Ezenkívül nekünk is van büntetőbolygónk, ahová a nemkívánatos elemeket száműzhetjük.
— És hova? — kérdezte Carter kíváncsian.
— Vissza a Földre — mondta Gorm, és felnevetett, látva Carter döbbent arcát.
Térjünk vissza a bevezetőben már említett gondolatokhoz. Tehát miért is „előremutató” a mű? Elképzelésem szerint azért, mert igen sok esetben már most megvalósíthatónak ítélhető – nyilván elvi síkon – ötleteket dob be. Nézzünk pár egyszerűbbet: világkormány, büntetőbolygó, egy egész planéta megsemmisítésére képes rakéta, holografikus beszélgetések. Az első pontnál nem kell nagyon elereszteni fantáziánkat – Drábik János hívők előnyben –, a másodiknál gondoljunk Ausztráliára, a harmadik éppenséggel már most összehozható – csak épp nem egy rakétával –, a negyedikhez pedig ennyit fűznék: Cisco Expo 2010. Természetesen akadnak ettől nagyobb távlatokban mozgó agyszülemények is. Az egyik kedvencem a mozgójárda, mely szinte eltörölte az autókat az út színéről. Aztán ott vannak a mostanság erősen futurisztikus, de egyszer talán realitássá váló motívumok is, mint például a hadi kiadások jóléti célra történő fordítása, vagy a korai nyugdíjazás. Nem részletezem tovább a dolgot, annyi a lényeg, hogy könnyen kihámozható a(z igencsak értékes) mögöttes tartalom.
Fegyverkezés helyett a technológiai fejlesztésre, a tudományos kutatásra fordítja az erőforrásait, a szociális biztonság itt összehasonlíthatatlanul jobb, mint az összes emberlakta égitesten.
Megalapozottan merem állítani, hogy a Hadész grandiózus lett. Az eddigiek alapján bizonyára korántsem egyértelmű, de a mű a krimi műfajában is helytáll. Túlzás nélkül megszámlálhatatlan fordulat és rejtély vár ránk, szigorúan elkerülve a leleplezést is tudok néhányat említeni; A diktátor vajon tényleg olyan veszélyes, mint lefestik? Mit is követett el hősünk a Földön, s mi is volt a foglalkozása? A Hádészon leselkedik ránk nagyobb veszély, vagy az űrben? Ki is az az egyes ügynök? Azt azért nem lehet állítani, hogy senki sem az, akinek látszik, de igazság szerint ők vannak kisebbségben.
Kalandok földön és űrben, nagy lelepleződések és folyamatosan emelkedett adrenalinszint – nagyjából a tartalom egyharmada után. Talán az akciójelenetekből egy nüansznyi hiány mutatkozik, s az is lehetséges, hogy egy-egy pillanatban mintha túlságosan is leegyszerűsödtek volna az események, de egy négyórás műtől nem lehet elvárni, hogy 240 percen keresztül megemelje a pulzusunkat.