Milyen szerencsés helyzetben van az író, aki el szeretne jutni a Marsra… egyszerűen megálmodja!

/A kép forrása: felolvaso.wordpress.com/   

Barta Ferenc fantasztikusan tudománytalan ponyvája a sci-fi és a fantasy között egyensúlyozik, egyesítve mindkét műfaj erényeit. A történet a vörös bolygón játszódik, mely mostanra korántsem egy kihalt planéta. Rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy a „A Mars szégyene” nem briliáns logikai menetével, vagy akció dús vonalvezetésével fog lenyűgözni minket, hanem inkább a belőle áradó mérhetetlen közvetlenségével. Ez utóbbi idővel határozottan elnyeri az egyszeri olvasó szimpátiáját.

- Ne bonyolíccsátok má’ a dógókat, mer kiszedem a beleteket!
És ezzel, a demokrácia és szólásszabadság szentséges nevében, ott és akkor,
eldöntötte a dolgot.

Igen szokatlan megközelítésben íródott a mű, mert meggyőződésem szerint a fő cselekmény sztorija legfeljebb a tartalom felét teheti ki, s (az utolsó pillanatokig) azt kell mondjam, hogy a figyelmünket sem ez köti le. Kapaszkodjunk meg, a „A Mars szégyene” inkább egy képzeletbeli marslakó életrajzi írásának tekinthető. Ez így rendben van? Nos, mindjárt egyértelmű lesz a dolog.

A szerző egy (nagyobb) csipet fantasy révén csempészte be a humort. Képzeljük el a Marsot egy olyan helyszínként, ahol életre kelnek a képzeletbeli lények (orkok, vámpírok, törpék, stb.), ahol szinte mindenki különleges külsőt ölt, s közeli ismeretségbe kerül a mágiával. Főszereplőnk a kakukktojás ebben a környezetben, ő megmaradt ugyanolyannak, mint a Földön. Itt egy végtelenül lusta, munkakerülő és figyelmetlen alakra kell gondolni, akinek ugyanakkor helyén van az esze.

Aztán udvariasan mosolyogva felkértem rá, ne tegezzen. Adja meg nekem a tiszteletet, elvégre mégiscsak Attila, hun királynak, az Isten ostorának vagyok egyenes ági leszármazottja. És nálunk a családban szokás, hogy tiszteletleneknek levágjuk az egyik fülét.

A tartalmat tekintve talán már többet elárultam a kelleténél, úgyhogy most már csak a lényeg. Az írás humoros oldala – mely a fő erősségnek tekinthető – az esetlen főhős csetléseire-botlásaira, illetőleg a nem épp hétköznapi karakterekre alapoz – sikerrel. Az egész egy hatalmas színházi komédiának hat, amibe ügyesen mégiscsak sikerült becsempészni némi akciót. A komolytalanság csúcspontja egyébként az, amikor főszereplőnk azt sérelmezi, hogy írója nem tette őt olyanná, mint John Cartert – ez azért nem volt semmi.

Sokért nem adtam volna, ha abban a percben én vagyok John Carter, a Mars hadura. De a jó öreg Edgar Rice Burroughs engem elfelejtett beleírni a regényébe.

Hullák, rögtönzött helyszínelés és egy láda. Egy határozott mozdulattal „Mr. Bean” egy csapásra a megmentő szerepkörébe lépett, a tét az egész bolygó léte. Tetszetős, hogy bár tudományosan nyilvánvalóan lehetetlenség alátámasztani a művet, mégis végigkísér minket a logika, tehát a földöntúli jelenségek közel sem értelmetlenségek, vagy feltűnő csapongások.

Egy szépségfoltról viszont mindenképp említést kell tennem. A „A Mars szégyene” nem egy befejezett iromány, nem egy kerek történet, így csak akkor tud majd kiteljesedni, ha megkapja a folytatást. Ezen a ponton pedig bizonytalanságot érzek, remélhetőleg az író gondolatvilágában vázlatosan már összeállt egy kép, mert én személy szerint nem igazán tudom elképzelni, hogy ezt még sokáig lehet csűrni-csavarni. A sztori érdekfeszítő ponton szakad meg, innen viszont nem sok lehetőséget, továbblépési pontot látni. Mindenképpen ennek tükrében érdemes belevágni az olvasásba!