2016. már 14.

Charles Lorre: Az elátkozott erőd

írta: Mihics Zoltán (Med1on)
Charles Lorre: Az elátkozott erőd

Sziporkázó, csipkelődő humor, mely a legváratlanabb pillanatban tör elő, ezenfelül összetett, de egyszerűen követhető krimiként is remekel a mű. Mese a barátságról, a légióról és a leleményességről. 

lorre_charles-az_elatkozott_erod.jpg

/A kép forrása: felolvaso.wordpress.com/  

Meg tudna állni a saját lábán?

Megint lehetne egy strigulát húzni arra a táblára, mely azokat a történeteket rögzíti, amelyek nemes egyszerűséggel a kocsmából indultak. Nincs ezzel semmi baj, az „Az elátkozott erőd” azokat az időket jeleníti meg, amikor az ivóban még emberi sorsok formálódtak és életre szóló barátságok, avagy ellentétek születtek.

Annak rendje és módja szerint csakhamar elszabadul a pokol a késdobálóban. Erre mondjuk tényleg lehetett számítani, miután egy úri ficsúr (Jules Octay Middleton) megjelenésével egy cseppet sem odaillő elem lépett be az adott környezetbe. A pofonok és a poénok csaknem úgy repkednek, mint egy Bud Spencer és Terence Hill filmben, tulajdonképpen a két főszereplő karakterisztikáját tekintve mutat is némi hasonlóságot az említett színészekkel. A bunyó lezavarása után rögtön belelátunk a lapokba, ám még csak véletlenül se gondoljuk, hogy ezzel már mindent tudunk.

A gazdag térképész épp egy gyilkosság miatt menekül Londonból, s mint ilyennek, a francia idegenlégió megfelelő menedék lehet, hiszen itt aztán nem sokat kérdeznek az ember múltjáról. A történet másik szereplője alatt is ég a talaj (amit egy meggondolatlan cselekedettel robbantott ki), a két férfi így együtt lépi át az erőd kapuit. A kölcsönös egymásrautaltságot ekkor még csak az egymás iránt érzett tisztelet egészíti ki.

 Hát tudod, az úgy volt... Én igen előkelő
angol nemesi családból származom!...
– Nem baj! Ezért ne legyen lelkifurdalásod. 

Menetelés

A történet meglepően sokat koncentrál a két lókötő ismertetésére, a környezet kissé háttérbe szorul, a cselekményszál pedig nem körvonalazza a nyomvonalát vagyis látszólag a sötétbe megyünk. A szerző egy alapjában véve teljes mértékben szabályokkal szegélyezett világban úgy tudta elhelyezni a két szereplőt (Francois Lermier és a fent megnevezett tag), hogy azok úgy festenek, mintha közel tökéletes szabadságban lennének. Még féltáv előtt bizonyosan teljesen egyértelművé válik mindenki számára, hogy ez az írás elsősorban nem komolyságával hívja fel magára a figyelmet; A könnyed humor (beszólások, csipkelődések) és a magával ragadó sodródás az, amely a leginkább megmarad bennünk.

Na, hülye vagyok?
– Igen. De ez ettől a dologtól teljesen független! A kártyázási ötlet
viszont nem rossz, határozottan nem rossz. Magam is ilyesmire
gondoltam... Ne röhögjön, maga disznó, mert a nyelvére taposok!  

Néhány rossz irányba elhelyezett pofon után egyenes az út az elátkozott erődbe. Hamar megtudjuk, hogy a támaszpont ezzel érdemelte ki eme nem éppen megtisztelő elnevezést: egy bizonyos helyen őrszolgálatot álló katonák rendre megőrülnek. Na kérem, máris kész a tökéletes krimi, az meg már csak hab a tortán, hogy az erőd a támadások első sorában van!

Jól kivehetően Nagy Károly a történet első felében azon dolgozik, hogy minél jobban megkedveltesse az olvasóval a két főszereplőt, még a második szekcióban már a jómadarak likvidálásán fáradozik. Az előretolt helyőrség komoly támadás alá esik, miközben Middletton a nagy rejtély leleplezésével foglalatoskodik. Nézzük csak, hogy mi garantálja a szórakozást: árulás, kisebb mészárlás, egy halottnak hitt tag feltámadása és egy megkerült feleség. Ezúttal a légiós életbe nem sok betekintést kapunk, és a szörnyűséges Afrika is csak egy pillanatig mutatja magát, a krimi-vonal viszont durván jó lett.

Akkor miért hozták őket vissza? Miért nem temették el szegényeket ott?
– Nem haltak meg! Sokkal rosszabb!
– De hát mi történt velük?
– Megőrültek!... Mind a tizennyolc!...  

Egyetlen egy szépségfoltról kell még említést tennem. A sztori egy jelenet erejéig mintha elrugaszkodna a realitástól. Hősünk egy középkori páncélöltözékbe bújva tesz egy könnyed mozdulatot, s a zsebéből elővarázsol egy szafaládét. Ezt élőben elég nehéz elképzelni, egy ilyen 30-40 kg-os felszerelésben nem nagyon gondolnám, hogy bármi ehhez hasonló manőver könnyen kivitelezhető lenne.

Érdekes, hogy Nagy Károly és Rejtő Jenő mennyire hasonlóan képzelte el az idegen légiót, ez a mű akár utóbbi tollából is születhetett volna.

 

kulonosen_ajanlott_v2.png

Szólj hozzá

krimi hangoskönyv kiemelt Nagy Károly egy-két órás Charles Lorre