A légió a ponyvaregények kifogyhatatlan kincsestára, ezúttal Barsi Ödön tollából olvashatunk egy remekművet. Tömény akció másfél órában, egyenesen Afrikából. A Rejtői magasságokba törő írás folyamatosan a csúcson jár, az üresjárat fogalmát még hírből sem ismeri. 

 /A kép forrása: felolvaso.wordpress.com/  

 Körülzárva

A mű tartalmáról elég annyit tudni, hogy egy igencsak szorongatott erődről szól, illetve annak vezetőségéről. A megközelítőleg 700 főt számláló legénység jókora túlerővel néz szembe, 10 000 tuareg várja a napot, amikor letéphetik a francia lobogót a falakról. A nyílt színi mészárlás helyett mindkét fél taktikusan lép fel, a helyőrség természetesen védekezésre rendezkedett be, még a támadók a jó öreg „kiéheztetéses módszer” aktualizált változatát alkalmazzák. Utóbbi megvalósításánál a vízkészlet megsemmisítése volt a cél.

Barsi Ödön írástechnikai szempontból továbbra sem tűnik utánozhatatlannak, azt viszont el kell ismerni, hogy most valóban fantasztikus sztorit hozott össze. Van itt (szinte) minden, ami a remek szórakozáshoz kellhet; Lesz magányos akciózás, árulás, lázadás és persze sok-sok hentelés. Az írás párhuzamosan futtatja az erődért vakmerő küldetésbe kezdő parancsnok kalandjait, illetve a körülzárt légiósok agóniáját, de valamelyest inkább az előbbi van túlsúlyban.

De azután egyszerre valami furcsa, halk zizegés hallatszott. A zizegés egyre intenzívebb lett, majd tompa zúgás követte a messzeségből. A legionáriusok ismerték ezt a félelmetes zenét. Tudták, hogy néhány perc múlva a számum fogja kiterjeszteni halált hozó homokszárnyát a sivatag fölött.

Érdemes észben tartani, hogy ismételten egy rövidebb írással van dolgunk, így nem kell meglepődni azon, ha néhol az események kissé felszínesen lettek bemutatva, na és persze a szerencsés kimenetelű fordulatok sem mennek ritkaságszámba. Gyakorlatilag ez az ára annak, hogy a szerző ennyi tartalmat tudott ilyen rövid időkeretbe préselni. A sztori mindenek felett mottónak enyhébb mértékben a kisregény környezete is áldozatul esett, bár néha itt-ott azért feltűnik egy-egy felemelő hasonlat, egy kis körbetekintés, ám összességében nem hiszem, hogy emiatt lesz maradandó az olvasmány.

Látszik, hogy katona. Ilyen rövid és tömör szerelmi vallomást igazán nem vártam.

A „Számum” véleményem szerint nem akart világmegváltó babérokra törni, egyszerűen csak a szórakoztatást tűzte ki célul. Ha elfogadjuk ama tényt, hogy ez a történet csak szükséges kelléknek használja a főszereplőt  – ez alatt azt értem, hogy igen csekély jellemábrázolást kapunk –, akkor már nyugodtan koncentrálhatunk a kisebb-nagyobb összecsapásokra, ahol hol szóval, hol pedig karddal vívnak a szemben álló felek.