Bepillantás a francia idegenlégió hétköznapjaiba, kendőzetlenül, nyersen, kíméletlenül.

/A kép forrása: felolvaso.wordpress.com/   

Afrika

Az „Az elszánt brigád” meglepő módon másodlagos síkra helyezi a sztorit, mint olyant, a regény olybá tűnik, hogy elsősorban naplóként határozható meg.

Elsőként is ismerjük meg a történetet nagy vonalakban. A középpontban a légió egyik századának díszes tagjai állnak, az események színhelye természetesen Afrika. A különböző karakterek közül kiemelkedik egy jóravaló csibész és egy alkoholista tizedes, a „Sakál”. Kettőjük között vergődik a nagybetűs Nő, aki a mérsékelt mennyiségű bonyodalmak főszereplőjeként tündököl. A sztori igazság szerint csak a végponton izgalmas, sajnos addig egyáltalán nem szórja két kézzel a meglepetéseket. Azt hiszem, nem is érdemes több szót fecsérelni eme „apróságra”.

A lényeg

Mi is adja az „Az elszánt brigád” magját, mivel tudja megfogni olvasóját? A recept egyáltalán nem bonyolult, ám teljesen működőképes; A szerző a húsba markoló valóság fapados megszövegezésével alkotott maradandót! A fentebb már említett napló jelleget már csak az is erősíti, hogy a történéseket a regény egyik szereplője meséli el. Megkapó, hogy kimagaslóan részletes ábrázolást kapunk az egyszerű légiósélet viszontagságairól, álmokról, sorsokról.

Pár példával illusztrálva érhető lesz, hogy miről is szólt az előző bekezdés. Féltávnál a század „problémás” tagjai büntetésként homokzsák cipelésre kényszerültek. Más íróknál eme momentum feltehetően néhány mondatban kimerülne, itt viszont egészen páratlanul aprólékos a szövegezés; Az első mérföldek még gondtalanul lementek, később aztán csak jelentkeztek a pótsúly mellékhatásai. Az ember egyre gyakrabban nyúl hátra, sűrűbben igazítja meg a teher rögzítését, s mintha a 30 kg nem is 30 kg lenne már – minden homokszem fájdalmas teherként nehezedik ránk. A fizika törvényeivel a dac, az elszántság küzd, az olvasó a hallottak (avagy látottak) hatására szinte meggörnyed, olyannyira árad az életszerűség a műből.

A második példa a drámai vonal erősítéseként lép fel. Elmerengés a kocsmák mélyén múltról, jövőről és álmokról. A hosszú perceken át tartó vallomások egyéni tragédiákról árulkodnak, később megjelenítik az új névvel megadatott (utolsó) esély bizakodását. Némi beleéléssel szinte mi is helyet foglalhatunk az asztalnál…

Bár az „Az elszánt brigád” oroszlánrészét a kepik nyomorúsága tölti ki, azért a történet is tesz néhány lépést. Mivel a század épp bevetésre indul, ezért nem tud foglalkozni Catherina eltűnésének ügyével, de itt van helyette Malin tizedes, a „Sakál”. Az ellentétek olyan fokra szöknek, hogy egy elkerülhetetlen leszámolás rajzolódik ki előttünk, de ezzel kapcsolatosan maradjunk bizonytalanságban.

Tűzijáték, de minek?

El kell mondjam, a szerző olyan jól „keverte a lapokat”, hogy végül is sikerült egy tökéletesen váratlan húzással lezárni művét, ugyanis a fiatal légiós és a részeges tizedes döntő összecsapása korántsem úgy zajlott le, mint ahogy arra számítani lehetett. Meglepő lehet, ám a váratlan zárás sem tudta megváltoztatni a regény megítélését, mert egyszerűen ezekben a percekben már azt éreztem, hogy megkaptam az írástól azt, ami benne volt. Az utolsó felvonás most csak egy apró eleme a gépezetnek, nálam a regény már korábban a tetőpontjára ért. A homokzsákos menetelésnél éreztem azt, hogy most mutatta meg valódi oldalát a mű, s hogy ezek után minden más csak másodlagos szerepkörben tetszeleghet.