A 20. század magyar szemszögből nem bővelkedik jeles eseményekben – kétségtelenül volt dicsőbb korszakunk –, érdemes megbecsülni azon keveseket, akik maradandót alkottak ezekben a vészterhes években. Maderspach Viktor egész életen át bizonyította, hogy helye van történelmünkben, ennek ellenére nem egy ismert személyiség – sajnos.

/A kép forrása: felolvaso.wordpress.com/   

A „Menekülésem Erdélyből” a szerző valós élményein alapul. Ezt mindenképpen érdemesnek tartottam leszögezni, mert egy akciófilmbe illő történetről van szó – az eseményeket az élet írta, legalábbis elsőnek.

Manapság már egyáltalán nem könnyű elképzelni, hogy a trianoni „békeszerződés” után milyen is lehetett az élet Erdélyben egy volt magyar katonatisztnek. Nem nehéz kitalálni, hogy jelen hangoskönyv alapját egy „oláh” provokáció adta.

A mű elbeszélő fogalmazásban íródott, nyelvezete alapján egyfajta naplónak is besorolhatjuk. Az író időnként ugyan megvillant egy-két kiemelkedő motívumot, mindazonáltal úgy vélem, a „Menekülésem Erdélyből” nem stílusával fogja leszögezni olvasóját/hallgatóját. A fentebb már beharangozott bajok két román provokátorral kezdődtek, akik magukat magyar katonatisztnek kiadva próbálták tőrbe csalni hősünket. A dolog természetesen nem járt sikerrel, azonban innentől Maderspachnak kényszerűen az űzött vad szerepébe kellett bújnia.

Sohasem szabad meredek lejtőn leereszkedni, mert a hegygerinc meglehetősen egyenes. De látom a vulkáni és lupényi bányatelep lámpásait is. Oly helyhez közeledem, ahol az üldözőimmel való találkozásomnak valószínűsége a legnagyobb, a Dealu Babii útkereszteződéshez. Innen vezet az ösvény az Oboroka hegygerinc ősbükköseibe.

A történet szépségét egyértelműen annak hitelessége adja. Itt nem fog egy tár lőszerrel egy szakasznyi ember meghalni, és semmilyen szuperképességgel sem találkozunk – ebből is látszik, hogy nem egy amerikai filmről van szó. Kapaszkodjunk meg, ezek hiányában is lehet izgalmas sztorival előrukkolni!

Ha nem is az első pillanatoktól, de elég hamar beleképzelhetjük magunkat Maderspach Viktor bőrébe. A menekülés során minden mozzanatnak sorsdöntő szerepe lesz, az előrelátás, a terepismeret, az óvatosság – ehhez kapcsolódóan még lesz egy cáfolat –, az élettapasztalat és a szerencse az, amin a dolgok múlnak.

Csak semmi szín alatt ne engedjem magam elevenen elfogatni. Kimegyek. Az udvaron fegyveres emberek tömegét látom.

Most aztán szó szerint elmondhatjuk, hogy a kalandozások árkon-bokron, erdőn-vízen át zajlanak. Meglepő lehet, de érdekes volt látni, hogy mekkora jelentősége lehet egy szögecs bakancsnak és 3500 lejnek. Ne menjünk el szó nélkül a következő mellett sem; Egy ilyen lelépés bizony egyáltalán nem abból áll, hogy A; halomra lövünk mindenkit, aki elénk áll, illetve B; átkapcsolunk gép üzemmódba, és ész nélkül rohanunk a biztonságot jelentő Magyarország irányába. Szóval a szerző gyakorlatias megközelítésén, valós élményein és kíméletlen őszinteségén van a lényeg.

Úgy tűnik, Maderspach számára is meglepő volt, hogy mennyire fájó az olyan hétköznapi tevékenységek hiánya, mint pl. fogmosás, vagy meleg fürdő.
Nézzük az őszinteséget. Egy rendkívül értelmes emberrel van dolgunk, aki kiemelkedő fizikummal is bír, ám ő sincs birtokában a jövőbelátás képességének. Maderspach köntörfalazás nélkül leírja, hogyan akart vízszintesbe tenni valakit egy pár csizmáért, avagy miként vetemedett volna ártatlan emberek legyilkolására pusztán elővigyázatosságból. A teljesség igénye miatt ezen a ponton érdemes leszögezni, ugyanez a tag még ellenséges területen meggyónta bűneit – szó szerint.

Oboroka és Tulisa, mind olyan helyek, melyek a magyar vitézséget megörökítő hadtörténelem legragyogóbb lapjaira vannak feljegyezve. Hetekig tombolt itt a harc a román túlerő ellen, melynek előrenyomulását a bányász zászlóalj és budapesti népfelkelő ezred állította meg. Egy elhagyott fedezékben jó éjjeli szállást találok.”

Tojásgránáttal a kultúráért

Még egy adalék a fentiekhez; A dolog elsőre tréfának tűnhet, mégsem az. A nagy menekülés közben sem mellőzhető teljes mértékben a kultúra, szóval sikerült meglátogatni egy koncertet, ami lássuk be, nem volt épp elengedhetetlen a sikeres szökés érdekében. Laza? Nem kicsit!

Csibész

Vitán felül áll, Maderspach Viktor egy vérbeli fenegyerek volt. Ez még önmagában nem lenne nagy dolog, ami viszont már nem hétköznapi, hogy ez a jellem kivételes intelligenciával párosult. Nem mehetünk el szó nélkül a magyar vonatkozások mellett sem – szerintem ez is előnynek tekinthető, mert megkönnyíti a metamorfózist –, s ezen a ponton lassanként már ki is jelenthető, az írás megérdemli figyelmünket!

Anyám egy lepedővel igyekszik fia vérző sebét beköni. A legnagyobb hidegvérrel elmondja, hogy a küzdelem alatt valaki az ablakon át belőtt a szobába.

Zárójelben

Az utolsó sorokhoz közelítve még egy témáról szeretnék szólni. Pozitív élménynek tudom elkönyvelni, hogy az író ezen munkája mily sok gondolatot tud ébreszteni, egyszerűen szólva kilép a szürkeségből. Példának okáért izgalmas, hogy a sztori egyszerre tűnik közelinek – az események óta még 100 esztendő sem telt el, ami történelmi léptékben szinte csak egy pillanat – és távolinak – a technika, az életvitel és a környezet mai szemmel nézve teljes mértékben más korszakot idéz. Az idő mellett a tér is „felkavar”. Erdély, mely akkor még egyértelműen magyar területnek tűnt, s Erdély, mely ma már kíméletlenül beékelődni látszik Romániába. Még folytatni lehetne a kettősségek felemlegetését, de talán már ennyi is elég ízelítőnek.