Az író eme műve napjainkban legalább olyan aktuális, mint megjelenése idején. Sajnos.

 /A kép forrása: felolvaso.wordpress.com/  

A „A párizsi front” főszereplőjét a szerző egyik barátjáról mintázta, a történet az erősebb hatás érdekében első személyben kerül bemutatásra. Annyit rögtön leszögezhetek, hogy nem egy szívderítő sztoriról van szó.

A kivándorlás mögött véleményem szerint a legtöbbször nem a kalandvágy áll, s ez bizonyára nem volt másként az 1930-as esztendők idején sem. A kisregény olyan (nagyrészt) magyar fiatalokat jelenít meg, akik különböző okokból a francia fővárosban kötöttek ki. Mindannyian művészlelkek, nemesek, összetartók és végtelenül szegények – magukat egyszerűen nyomorkülönítménynek nevezik. 

Az időnként fel-fel bukkanó humormorzsák kíméletlenül elvesznek eme komor történetben. A téma manapság különösen fájdalmas pontja nemzetünknek, a (könnyebb) megélhetés reményében sajnos egyre többen lépik át az országhatárt – ezzel gondolom nem mondtam újat. A sodródás az élet hömpölygő áradatában, a nyomasztó sorstalanság, és az embertelen körülmények szavakba öntése adja a mű magját, a napról-napra történő harc az élettel, az életért nem épp felemelő olvasmány. 

Mint újonc párizsi magyar, éppen utolsó ruhadarabjaim értékesítésével foglalkoztam, midőn véletlenül betértem a Boulevarde St. Germainen található Macskaláb vendéglőbe. Itt ütköztem bele a nyomorkülönítménybe, ahogy ők nevezték magukat, és meghallván balsorsomat, helyet adtak társaságukban.

A „A párizsi front” természetesen több egy életrajzi írásnál, habár nyilvánvalóan az alapjait az adja. A főszereplő olyan mélyről indul, ahonnan szó szerint már csak egy lépés a halál. A szerencse, a kitartás és a leleményesség végül csak meghozza a gyümölcsét, addig azonban nehéz évek egész során kell keresztülmenni Miklósnak.

Térjünk vissza a már fentebb elkezdett gondolathoz. A rögös életút prezentálásán kívül más téma is helyet kapott az írásban. Ez a(z akaratlan) felvetés a szerzőtől egészen érdekes megvilágításba helyezi a történéseket, ami főként Nedda (a női főszereplő) kapcsán mutatkozik meg. A dolog lényege, hogy a korábban csodálatra méltóan lelkes fiatalokat végül csak „betörte” a társadalom. Az éles kritikák, melyekkel korukat és rendszerüket illették lassanként az enyészetté váltak, hátrahagyva néhány meg nem válaszolatlan kérdést; A szereplők vajon kényszerűségből, csalódottságból, kirekesztettségük okán fogalmaztak olyan kritikusan? Hogyan lehet megítélni a rendszerbe történő belesimulást? Az elvek feladásának, bukásnak, vagy éppen győzelemnek? A szerző egy kellően érdekes felvetéssel színesítette írását. 

Sikerült, de nem mindenkinek 

Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a nyomorkülönítmény sorsa végül jóra fordult, Rejtő viszont nem felejti el megemlíteni, hogy ők csak egy apró szelete a francia kolóniának – ezzel mintegy rögtön szét is oszlanak a rózsaszín felhők. A kitörés a nyomorból magában korántsem lenne az a romantikus történet, mint amit előzetesen várhatnánk, ha nem lenne a nehezen megítélhető transzformáción végigmenő Nedda. Tulajdonképpen a „A párizsi front” két összecsiszolódáson alapul, az egyik Nedda és Miklós, a másik kettőjük beilleszkedése a társadalomba. 

Zárásként elmondató, ez a kisregény egész jó betekintést enged a kivándorlók életébe – talán még jelen korunkra vetítve is –, arra mindenesetre készüljünk fel, hogy itt nem egy mézes-mázas perspektívából fogjuk szemlélni az eseményeket.