Egy 700 oldalas életrajzi műhöz nemigen szükségeltetik mélyreható ajánlót mellékelni; A képlet elég egyszerű, ha nem érzünk magunkban indíttatást a téma iránt, akkor emberfia nem fogja rávenni az olvasót a könyv feldolgozására.

/A kép forrása: szovirod.blogspot.com/

Lopnak

Röviden talán azért mégiscsak érdemes áttekinteni, hogy mit kínál a szerző eme munkájában. Annyi bizonyos, hogy egy ekkora horderejű könyv megalkotásához több kell, mint elhivatottság. Ez kérem a megtestesült megszállottság megnyilvánulása, az író heteket, hónapokat tölthetett levéltári adatok és tanuk felkutatásával. Minden igyekezet ellenére elmondható – ezt Edvard Radzinszkij is megerősíti –, hogy több eseménynél is csak erős sejtéseink lehetnek, mert minden valamire való hiteles információt gondosan megsemmisítettek.

Hol a lant húrja csengett,
A tömeg méregkelyhet tett az üldözött elé,
És azt kiabálta: „Idd ki te átkozott!
Ez a sorsod, ez a jutalmad dalaidért,
Nem kell nekünk az igazságod.
Nem kellenek mennyei hangjaid!”

A végső győztes

Sztálinnal kapcsolatban azt hiszem, talán két kérdés merülhet fel az egyszeri olvasó fejében. Az első – egyszerűen fogalmazva –, hogy miként kattant be ez az arc ilyen szinten? A második pedig arra irányulhat, hogy egy papnövendék milyen módon lett a múltszázad egyik legmeghatározóbb alakja?

Örömmel tapasztaltam, hogy a szerző kellő mélységben kitért az első pontra, habár személy szerint még több információt vártam volna. Egy kalandos, rejtélyekkel bőségesen gazdagított életút első évtizedei bontakoznak ki előttünk ekkortájt, mindez megspékelve a forradalmi Oroszország vérzivataros korszakával. Az elmondottak alapján ennek az embernek minimum 5-10 alkalommal kellett volna meghalnia, de sokak szerencsétlenségére nem így történt.

Te félsz? – mondom. Hát mit gondolsz, én hős vagyok, hogy bemenjek hozzá?

A második kérdéskör igen fajsúlyosnak bizonyult, hiszen a szerző műve jelentős részét áldozta neki. Szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy a „Sztálin” című könyv egyúttal a kommunista párt születésének életrajza is, hiszen a díszes társaság (Lenin, Trockij, Buharin, satöbbi) is bőségesen megkapja a figyelmet. Olyannyira, hogy ezt bizony már csak a legkitartóbb olvasók fogják abszolválni, itt nem ritkán voltak unalmas perceim.

És jegyezd meg: meg fognak támadni bennünket, egész biztos megtámadnak az imperialisták. Ha hagyjuk. Ez a helyes válasz.

A Gazda keleti színész

A számtalan érdekes és kevésbe lényeges információ mellett Radzinszkij egy igencsak érzékeny területre is rátapintott. Történetesen olybá tűnt, hogy Sztálin utolsó éveiben roppant aktívan készült a harmadik világháborúra, mert tanácsadói szerint elértek azt a pillanatot, amikor az Egyesült Államok fölé értek hadipotenciáljuk tekintetében. Szinte félelmetesek azok az utalások, melyek egy megelőző jellegű támadást vizionáltak – mindez „javában” az atomkorszakban.

Nem

Még mielőtt virtuálisan feltennénk a kérdést, a válasz nem. Bár több jel utal arra, hogy mentális problémák tekintetében nem volt híján Sztálin, mindazonáltal véleményem szerint közel sem nevezhető őrültnek, elmeháborodottnak. A diktátor hatalomba jutása, de még inkább az azt követő évek olyan szintű éleslátást, helyzetfelismerést, stratégiai érzéket követeltek meg, amihez lássuk be, bizonyos tekintetben (magas) intelligencia szükségeltetik – sajnálatos módon ehhez barbár ösztönök is kellettek.

Az alkotmány, amely kimondta a szólásszabadságot, az általános választójogot és egy sor más szabadságjogot, csak akkor léphetett életbe, amikor senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy éljen ezekkel a jogokkal.

A bő 700 oldalas műből egy dolgot mindenképp hiányolok, az író nem közelítette meg az átlag orosz szemszögéből a Sztálin-korszakot. Roppant kíváncsi lettem volna, hogy az egyszerű kispolgár, a vidéki paraszt miként élte meg ezt az időszakot, de ez nem derült ki.

Egy másik vitathatatlan pont a részlehajlás, az objektivitás kérdése. Azt tudni kell, hogy a Sztálin nevével fémjelzett korszak erősen érintette, befolyásolta a szerző életét, ennél fogva azt hiszem érthető, olykor bizony felütötte fejét a cinizmus, néhány szarkasztikus megjegyzés. 

– Mondd csak, Josif, mi vagy te most?
– Emlékszel a cárra? Hát én olyan cárféle vagyok.
Mire az anyja annyit mondott:
– Lettél volna inkább pap.

Némiképp rendhagyó lesz a zárás, mely egyértelműen annak szól, hogy egy kimagaslóan rétegkönyvvel van dolgunk. Gyakorlatilag erre a műre senkit sem lehet csak úgy rávenni, vagy ajánlani egy könnyed nyári olvasmány gyanánt. Ez az írás egyértelműen azoknak szól, akik kíváncsiak a történelem legnagyobb diktátorának életútjára, a kommunizmus születésére, esetlegesen arra a megszámlálhatatlan mértékű stratégiai húzásra – tudom, rossz kifejezés –, mely lehetővé tette azt, hogy egy grúz csizmadia fia a földkerekség negyedét-harmadát a befolyása alá helyezze.

Megöltétek, gazemberek, most aztán örülhettek, legyetek átkozottak.

Egy megjegyzést még mindenképp beszúrnék ide. Érdekes volt látni azt, hogy Sztálin harcostársai mennyire nem látták át az adott helyzetet – kivétel ez alól Berija, aki aztán cselekedett is. A megrendezett koncepciós perek tökéletes színházi előadásként szolgáltak, minden szereplő az utolsó szóig hozta a szerepét. Ehhez nyilván hosszú kínzás szükségeltetett, mindenesetre furcsa volt olvasni, hogy végül aztán kivétel nélkül mindenki maga ellen vallott, sőt esetenként a legsúlyosabb ítéletet kérték! A kaszást már semmiképp nem kerülhették el, ennek ellenére asszisztáltak a diktátor minden mozdulatához.